Azt, hogy az indiai férfiak többsége még jó néhány gyerek után sem látja asszonyát ruhátlanul, talán hajlamosak lennénk a "felvilágosulatlanság" számlájára írni, ahogyan Európában sem volt ez másként századokon át.
De mit gondoljunk arról, hogy templomaikat erotikus, hogy ne mondjam obszcén jeleneteket ábrázoló szobrokkal díszítik? Az országban, amely a Káma Szutrát adta a világnak, a szex ma a legszigorúbb tabutémák egyike. Ahogy a szigorú tilalmak általában, ez is kiskorúságban tartja az embereket, így aztán társadalmi helyzetüktől, neveltetésüktől es vérmérsékletüktől függően hol csiklandós vihogásban törnek ki egy európai (vagyis feslett erkölcsű) nő láttán, hol méltóságteljesen fordulnak el, hol leplezetlen imádattal bámulják.
Az idegen kultúra érték- és viszonyrendszere kölcsönösen érthetetlen a számunkra. Nem valószínű, hogy lenne olyan Indiát járt turista, akinek ne tették volna fel a kérdést: Igaz, hogy nálatok szabad a szex a házasság előtt? A beszélgető készségtől függően (vagy függetlenül) tovább érdeklődnek: S az igaz, hogy meztelenül táncolnak a diszkókban? És igaz, hogy ti állatokkal is...? A kérdezősködésnek és a fantáziának semmi sem szab határt. Pontosabban, sehogy sem értik a mi szabad(os)ságunk határait, mint ahogy mi is döbbenten hallgatjuk a férjük után haló özvegyekről szóló történeteket. Hiába tiltották be a civilizált angol gyarmatosítók, az indiai értek- rendben szép és nemes, ha úgy tetszik, a következő életben kifizetődő cselekedet, ha az asszony a férje halotti máglyájára veti magát. A technikával és a politikai erőviszonyokkal együtt persze értékeinket is exportáljuk, s ma már Indiában is egyre nő a tiltakozás az elrendezett házasságok ellen. Legtöbben azonban még mindig természetesnek és helyesnek tartják, hogy szüleik válasszák ki életük párját.
A több ezer éves indiai kultúra egyik alappillére mindig is a hagyományokban megjelenő, örökérvényűnek tartott törvények tisztelete volt. A házasságot is komolyabb dolognak tartják annál, semhogy olyan múlékony és megbízhatatlan érzésre alapozzak, mint amilyen a szerelem. Férfi és nő életre szóló szövetséget köt egymással, s az esküvőn komolyan fogadják, hogy szeretni és tisztelni fogjak egymást, ami a másik hibáztatása helyett egymás támogatását, vissza nem vonható jóindulatot jelent. Persze, aki közelről figyeli a jegyespár arcát, feltétlenül észreveszi rajta a félelmet: jön a nászéjszaka, ami "törvényerőre emeli" az esküvőt. Vajon sikerül-e? - szoronganak a szűz jegyesek. India gyorsan növekvő népességéből (közel 1 milliárd,s ezzel a Fold második legnépesebb országa) bátran következtethetünk arra, hogy valahogyan csak megoldjak ezt a problémát. A vágyak és meggyőződések között feszülő ellentét azonban továbbra is megoldatlan marad. Mert bár a dél-indiai nagyvárosban, Madraszban már látni a tengerparton kézen fogva sétáló párokat, a buszokon még mindig balra ülnek a nők és jobbra a férfiak. Az pedig egyenesen botrányszámba megy, ha egy nő kettesben marad egy férfival, legyen az akár a saját apósa. Ha mégis előfordul, a nő "minden bizonnyal akar valamit", s hogy ez nem pusztán rosszindulatú pletyka, arra egy több évig Indiában élt ismerősöm becsületszavát is adta. Egy tisztességes, jóérzésű indiai nő – sőt, férfi – azonban meg gondolatban is elkerüli az ilyen, legmélyebb meggyőződésük szerint bűnös helyzeteket.
Hogy mennyire szélsőséges a szex helyzete, azt talán egy ugyanannyira szélsőséges ellenpélda világítja meg legjobban.
Khuswant Szing neves indiai újságíró meséli könyvében azt a még szex ügyekben sokat tapasztalt európaiakat is megdöbbentő történetet, ami egy vonaton esett meg vele. Egy nászútra induló fiatal házaspárral utazott egy kupéban. Kevéssel az állomás elhagyása után úgy döntöttek, rövid az élet, s ők elég sokat vártak már, most, hogy hivatalos papírjuk van az aktus jogosságáról, mindenki gondolhat, amit akar - s magukra terítettek egy takarót.
Ő írja egyébként azt is, hogy az indiaiaknak fogalmuk sincs a szerelemről. Azt már csak én teszem hozzá, hogy mi se tudjuk igazán, az-e, amit annak hiszünk. Nincs viszont olyan indiai, aki ne tudna hosszú részeket idézni fejből a Rámájanából, egyik nagy eposzukból, melynek középpontjában Rama és Szita halhatatlan szerelme áll. Szitát elrabolja egy gonosz démon, de ő ellenáll, s töretlenül bízik Ramában, aki sok viszontagságon át végül ki is szabadítja. Csakhogy a történet inkább az odaadó hűség dicséretét zengi, nevezhetnénk akár az elkötelezettség eposzának is, mert miután Ráma kiszabadította hitvesét, elzavarja magától, hiszen hosszú időt töltött egy idegen férfi házában. Szita a tűzbe veti magát, de a tűzisten, Agni segít ártatlanságát bebizonyítani, a lángok nem égetik meg. Persze az az apróság sem elhanyagolható, hogy maga Ráma is emberi alakot öltött isten. Kimondva- kimondatlanul: a szerelem, sőt, az érosz is az ő kiváltságuk.
A népes hindu panteon istenei tulajdonképp szellemi tartalmakat szimbolizálnak. Brahma „feladata" véget ért azzal, hogy megteremtette a világot, így a főszerep Visnu, a fenntartó és Siva, a pusztító és újrateremtő isten között oszlik meg. Siva jelképe egy fallosz, a lingam, mely a teremtést szimbolizálja. Ennél áldoznak, s érintik ajkukkal India szégyellős asszonyai, a legteljesebb ártatlansággal. Visnu hívei pedig újra és újra mesélik számtalan testet öltésének történeteit, melyek során volt néhány hitvese, de szívesen időzött pásztorlányok között is. Egy alkalommal például ellopta a fürdőző hajadonok ruháit, s addig nem is adta vissza, míg eltakarták testüket. A történet mögött rejlő példázatot valamennyi hindu érti: az istenséghez csak teljes nyíltsággal közelíthetünk.
Képzeljük csak el, ha Jézus hasonló pajkossággal viselkedne.
Baktay Ervin írja India művészete című könyvében: "Nem hangsúlyozhatjuk eléggé, hogy a hindu szemlélet nem fűz obszcén gondolatokat az olyan ábrázolásokhoz, melyeket mi »erotikusnak« mondunk. Magam is tanúja voltam..., amint asszonyok és fiatal lányok komoly arccal, áhítatosan járultak a termékenység hasonló jelképei elé... s egyetlen pillantásuk sem árulkodott arról, hogy olyasféle gondolatok ébrednének bennük, mint a legtöbb nyugati látogatóban, akik rendszerint jelentősen összekacsintanak és vigyorra húzzák a szájukat." Ugyancsak ő számol be egy hindu magyarázatáról, melyet a halébidi Hójsalésvara-templom bejárata körül lévő erotikus szobrokhoz fűzött. Eszerint a tiszta érzésű ember azokban úgysem lát szennyes dolgot, mert megérti a szimbólumot, az alantas ösztönű embernek viszont nyomban szemébe ötlik az ilyesmi, tisztátlan gondolatai hozzárögződnek, visszatérnek a képekhez, s ezek, mintegy szellemi villámhárító gyanánt levezetik, magukhoz kötik a szennyes gondolatáramokat, s megakadályozzák, hogy szétsugározhassanak a templom körzetére.
Egy jól nevelt hindu bizony a teremtés szépségét latja vagy keresi a szexualitásban, ami –valljuk be – tényleg sokkal egyszerűbb úgy, ha szellemi síkon tartják a dolgot. Ennek persze megvan az az előnye vagy hátránya – nézőpont kérdése -, hogy a szexualitás Indiában szinte a levegőben van. Hogy ehhez hozzájárul-e a meleg éghajlat s a bőséges napsütés közismerten potencianövelő hatása, azt döntsék el az istenek. S különben is, nem a teremtő erő szimbólumaként tartjuk számon a Napot?
