271 jó szó a Gyökerekről

Abban, aki megnézi Stern Gabriella Gyökerek című India-filmjét – és a hozzá kapcsolódó öt kisebb etűdöt – különösebb utánagondolás nélkül megfogalmazódik: ettől a munkától tökéletesen idegenek azok a közhelyek, amelyekkel a televíziók útifilmjei emberemlékezet óta táplálnak bennünket.
Tény, hogy a téma, azaz a Föld utolsó nagy, archaikus kultúrája önmagában is izgalmas, mert közös, már többnyire nem is tudatos emlékeinket ébresztgeti, ráadásul pedig különleges, és persze látványos is. Mint egy kötetnyi színes metszet valamely régi korból, s ezt a benyomást csak erősítik a színek, vágások, és az autentikus, rendkívül igényes indiai zenei aláfestés.
A „ma és a tegnap”, a „hagyományos életmód és a technikai haladás” agyonhasznált szembeállítása tökéletesen mellőztetik: az alkotó arra mutat rá, hogy van még hely a Földön, ahol az emberi lét spontán és természetes – és ez a vidéki India. Az egzotikumban továbbélő időtlenség, amely boldoggá teszi az ottaniakat, vidékek, ahol hírből sem ismerik a Freud - féle „rossz közérzetet a kultúrában”.
A Gyökerek emlékmentés, kirándulás egy szerves, ősi, lassan hömpölygő valóságba, ahol a dolgok a helyükön vannak, az emberek pedig – miközben az űr és a sztratoszféra jeges magasságaiban műholdak és repülőgépek suhannak fölöttük – kézenfekvőnek és örömtelinek érzik életüket. Ahol jó dolgozni, jó gyereknek és öregnek lenni, ahol a szegénység nem tragédia, s ahol istenek vigyázzák a halandók minden lépését.
Üdítő módon a kísérőszövegben sokkalta több a derű, mint a pátosz, és bár ez az az India, ahol a szekerek nyomtávja milliméterre megegyezik a kétezer év előttivel, mégsem a múlt valamiféle komor zárványa.
A film nosztalgiát hagy nézőjében, s hogy mifélét, azt jól megmagyarázza az egyébként görög szó lehetőség szerinti legpontosabb értelmezése, amely: ’a hazatérés (némiképpen) fájdalmas vágya’.
Majdhogynem honvágy.

Kőrös László

 

GyökerekAukod_cover02jpg.jpg

 

 

 

 

 

 

 

 

Jogaorajpg.jpg

 Imádságok a pillanatok isteneihez:

-A reggel pillanatai

-A munka pillanatai

-A tanulás pillanatai

-Hétköznapi pillanatok

-Az ünnepek pillanatai

 

 

 Gyökerek - filmszöveg

Indiába – bár magam sem tudtam – a gyökereink keresésére indultam.
Úgy képzeltem, ott láthatóvá válik számomra valami ősi, eredeti hagyaték, az emberiség közös, egyetemes öröksége.
Minderről azonban fogalmam sem volt, csak az izgatott, hogy valahogy India mélyére jussak, az „igazi”, érintetlen Indiába, a múltba.
Kezdetben el se tudtam képzelni, hogyan juthatnék el nevenincs falvakba, ahol se szálloda, se étterem. Aztán harmadik indiai utamra egy kamerával mentem, hogy megmutathassam India hihetetlen vizuális gazdagságát. A kamera sok kaput megnyitott, s az Ég is mellém állt: szerelmet és barátokat küldött az utamba.
Ők e történet főszereplői.
Először is Raja, aki szelíd erejével, odaadásával és intelligenciájával az örök boldogság és az azonnali védettség ígéretét hozta.
Vele jutottam el Manduba, ő tolmácsolta a hírt, hogy a múlt éjjel oroszlán járta a falu határát, s el is ragadott két kecskét. Neki köszönhettem, hogy Dinesh és Kamla átengedték nekünk az otthonukat, amely egy templomudvarban volt, míg ők pár napra rokonlátogatásra mentek, de azután is gyakran vendégeskedtünk náluk. Ott ismertük meg szomszédainkat, többek közt a tanító urat és családját, a környéket és mindennapjait.
És mindenekelőtt általa részesültem abban a különleges kiváltságban, hogy nem idegenként, hanem közülük valóként kommunikálhattam az emberekkel, s értelmezésemet is fokozatosan átszínezték Raja megjegyzései.
Jártuk a vidéket, a falvakat: Büszke férfiakat, és erős, asszonyokat láttunk, akik erejüket a Földből merítették, mely vándorlásaik során állandó otthonuk volt, és a Napból, mely pompás színekbe öltöztette őket, s a láthatár fölé emelte tekintetüket és gondolataikat.

Láttunk szelíd völgyekben élő szikár, inas asszonyokat, akik mit sem törődtek terheikkel, mert a munka olyan természetes volt számukra, mint a levegő. Láttam a nagyanyák örök, észrevehetetlen gondoskodását, és a nagyapák biztonságot adó simogatását.

Mandu, átmeneti otthonunk, ma álmos falucska, történelme azonban közel 3 ezer éves, fénykorában a XV. században pedig ide húzódtak vissza a mogul szultánok monszun idején, mivel Mandu 600 m magasan, a Vindhyanchal vindihacsal fennsíkon fekszik. Olyan gyönyörű palotákat, templomokat, hatalmas erődítményeket építettek ide, hogy elnevezték Shadiabad-nak, az Öröm Városának, s úgy beleszerettek, hogy később fővárosukká tették. Ma is lenyűgöző romjai nagyságról, mérhetetlen gazdagságról és kifinomult pompáról tanúskodnak. A Jahaz Mahal, a Hajópalota két mesterséges tó közé épült, s a szultán háremének adott otthont. A palotát mégis Baz Bahadur herceg és Rani Roopmati szerelme tette a szerelem emlékművévé. Olyannyira, hogy a Taj Mahal építői is Manduban kerestek ihletet.

A múlt falai között talált élet azonban a köveknél is ősibb múltba vezetett. A környék lakóit ott jártunkkor az oroszlán megjelenése foglalkoztatta, mindenki erről beszélt. Ennek kapcsán elegyedtünk szóba mi is a fenséges múlt árnyékában élő emberekkel, s jutottunk általuk a történelem előtti időkbe, amikor az ember még elfogadta a természet gondoskodását, megelégedett vele és a környezet én-tudatának része volt.
Az oroszlán nyomát követve a „dzsungelbe” indultunk, ahogy ők nevezték a környező hegyek meredek lejtőit borító bozótost. Víz híján szegényes a dzsungel, s ahogy a vidék lakói, a vékonyka fák is minden erejükkel a szikár talajba kapaszkodva szívták magukba az életet. A leglehetetlenebb helyeken megtelepedve szikár szépségüket mutatták az Égnek. Az oroszlánt is a víz nyomában járva kerestük, de csak a lábnyomát találtuk meg. Egyszer ugyan felkiáltottak: Ott szalad! de én csak a mozdulatlan dzsungelt láttam. Útközben vad gyümölcsökkel tömtük meg a hasunkat, estefelé pedig a Ghiyas-ud-din-Khilji szultán által építtetett, akkoriban nyilván tiszta vizű, mesterséges tóban fogtuk a vacsorának valót. Ebbe az uralkodói környezetbe hívtak minket szívélyes vacsorára a környék legszegényebbjei, akik, szerencséjükre, mit sem tudtak arról, milyen „nehéz” és „nyomorult” az életük. Mint a fák, ők is erősen egymásba kapaszkodva élték derűs napjaikat.

Manduból jövet-menet, utunk többször is elvezetett a gatthabillodi Love Baba temploma mellett, ahogy a szent embert neveztük. Love Baba templomkája egy forgalmas út mellett húzódott meg, s a Baba hangszórókon át manipulálta a köztudatot a Love szócska angol és hindi változatának ismételgetésével. A Baba templomába betérő hívek az Isten tiszteletét a hálára hajló, örömteli és emelkedett szívben élték meg. A zenészek nem túl nagy profizmussal, de annál nagyobb átéléssel keltették az áhítat rezgéseit, amit helyi szokás szerint ganja szívása tett teljessé. A Cannabis helye India-szerte a templomokban van; az Istenhez közelítés szertartásos eszköze.

Egyszer különös figura akadt az utunkba, egy buszpályaudvaron jött oda hozzánk. „Thank you! Thank you” – mondta sűrű meghajlások között, majd távozott. A nemét illetően nem tudtam volna biztosat mondani. A várakozó tömeg kezdi ám mesélni, hogy nem akárki volt a különös idegen, egy falucska polgármestere. Egy olyan falué, amely törzsi vidéken fekszik, a törzsi emberek is hozzá járnak ügyes-bajos hivatalos dolgaikban – úgy látszik, ezt már ők sem úszták meg .
– Nagyon tisztelik ám – közli valaki. – Azt mondják, törődik az emberekkel.
Már írtam is fel a falu nevét, s nem sokkal később megérkeztünk Dattigauba, aholis a polgármestert kerestük. Szaladtak érte, s körénk gyűlt az egész falu – ekkora szenzáció ritkán történik errefelé. Szállásul megkaptuk az orvosi rendelő egyik szobáját, amit a doktor úr jó szívvel adott át.
Így találkoztunk Khan bajával, Rupli legjobb barátjával. A baja bátyot jelent, de számomra hozzánőtt a nevéhez. A hórihorgas muzulmán parasztgazda szabadidejében a hinduk szent Bhagavad Gitáját olvasgatta, és olykor a hindu templomba is elkísérte barátját.
Boldog időtlenségben teltek a napok, megosztották velünk hétköznapjaikat és ünnepeiket. Esténként Dzsamila konyhájában a tűz fényét nevettük körbe Khan baja lányaival.
Lassacskán kibontakozott előttem India belső élete. Láttam, milyen más az élet, ha a napok emlékezéssel kezdődnek. Emlékeznek örökkévaló lelkükre, s a megnyilvánult forma, a földi lét – Maya fátyoltáncának – káprázatára. Megemlékeznek őseikről, köszönetet mondanak életükért s legszentebb értékeikért, melyeket tőlük kaptak, fenntartva ezzel kultúrájuk, a hagyomány töretlen érvényességét. Majd áldoznak a mesterük, a gurujuk emlékének - szinte mindenkinek van ilyen –, amiért tanításuk átsegíti őket az itteni lét nehézségein, közelítve a másik, valódi léthez.
Felveszik az isteni világgal tartott kapcsolat szálát, hogy beleszőjék a napba, pillanatról pillanatra.
Úgy éltünk, mint hal a vízben, azaz majdnem: a vízzel volt egy kis baj: nem volt. A mosdási lehetőséget és a víz nyomát követve a doktor úr motorkerékpárján kirándulni vitt minket. Hát itt vagyok. India mélyén – gondoltam. Már útközben megérkeztem.
A mélyek mélyén rejtőzött a környék egyetlen iható vize köré épített templom. Kis építményei, falai, oltárai, mint rózsaszín gyöngyök ragyogtak a napfényben. E gyönyörűségnek a Baba (Atya), és társa, a Mata (Anya) voltak a gazdái. A Baba – akár a kamerát kedvelte, akár minket –, meghívott, lakjunk náluk, s gyermekeiként bánt velünk.
Messze földön ez volt az egyetlen tisztavizű forrás, joggal tartották hát szentnek. Jöttek is közelről – távolról; kislányok és fiatal asszonyok merítették meg korsóikat, és erős férfiak vitték haza asszonyaiknak és gyermekeiknek, hogy ők is részesüljenek éltető és tisztító erejéből. S valóban, olyan hatalma volt a víznek, hogy még a környező hegyek belsejét is tiszta fehérre mosta. Úgy bukkantak elő a fehér kövek a földből, ahogy a lótuszok érnek a víz fölé, ahogy India nagyjai és bölcsei emelkednek ki az emberek tömegéből.
A Baba Nága-baba volt, ami egy harcos szektát, s ezzel együtt harci kiképzést jelent. Fiatalon, mesélte, tíz emberrel is elbírt. Azt állította, 96 éves, de ez tényleg hihetetlennek tűnt.
A templomot Shivának szentelték, az ő nevével köszöntötték egymást az arra járók, az ő végtelen hatalmát dicsőítették a madarak, s az ő rendíthetetlen nyugalmában pihent az egész vidék. …. Áldással kezdődött a nap, s áldással ért véget.
A Baba és a Mata mindenkit ugyanúgy fogadtak, a templom mindenki előtt nyitva állt. S bárki mutatta is be áldozatát, annak minden jelenlévő részese volt, összetartozásunk az ismeretlenség fölött állt.
A Mata ünneplőbe öltözve mesélte el nekünk a vidék legendáit, s bemutatott minket a környező fák szellemeinek. Legtöbbet mégis az arca mesélt: az Anya megértő, elfogadó szelíd mosolyát, finom tartózkodását, kislányos báját. Minden mozdulatával harmóniát teremtett, maga volt a kiegyensúlyozottság . Rajával egyet is értettünk abban, hogy ő a templom igazi szentje. Merthogy mindent szentség hat át – az valahogy nyilvánvaló volt.
Eddig sem siettünk sehová, a templomban viszont mintha tényleg megállt volna az idő, vagy inkább a Nap ritmusára járta végtelen körtáncát – mindig friss, váratlan mozdulatokkal. Ki sem igen lépünk a templomból, mégis elénk jön a világ. Jönnek a vízért, s jönnek az áldásért, hol kirándulók érkeznek, hol szent vándorok, a legkülönfélébb szent emberek; panditok, guruk, szadhuk.
Egyik nap egy egész törzs költözött a templom mellé, mint megtudtam, a bhil-ek. Pontosabban csak a bhil férfiak és néhány gyerek, az asszonyok valamiért otthon maradtak. Meghalt valaki közülük, s a halotti szertartáshoz víz kell. Idetelepedtek hát egy hétre, s hozták magukkal az állataikat is. Sem megérkezni, sem elmenni nem láttuk őket. . Nem tudom, volt-e törzsfőnökük, de ha igen, úgy biztosan ez az öreg volt az: Hihetetlen erő és méltóság sugározott belőle. A bhilek maguk fogták a főznivalót a templom melletti kis folyóban, és mosták a ruháikat ugyanott. A fiatalabbak már mosószerrel, az öreg főnök még a nélkül.
Pár napig egy vándor szadhu is megtelepedett nálunk, de nem maradt sokáig, mert a Baba nem kedvelte. Morgolódva kifogásolta viselkedését – nem tartotta be az íratlan szabályokat, figyelmen kívül hagyta a HAGYOMÁNY-t, amely pedig egész India életének alapját adja. Már születésükkor kézen fogja őket, s vezeti biztonsággal egész életükön át; sok ezer éve bevált utakon. Láthatatlan törvényeik szelíden szolgálják őket, s mindenkinek megmutatják a maga helyét és feladatát.
Kevés döntést kell hozniuk – a hagyománynak mindenre van válasza. Indiába érkezésemkor hamar feltűnt, milyen sok mosolygós, gyermekarcú öreget látni. Érthető, hogy a fiatalok elfogadják és követik elődeik útmutatásait, hisz látják, hogy működik – az élet szép.
A napok errefelé békés, ráérős, emberi tempóban telnek. Ha megtehetik, élvezik a pillanatot, ha dolguk akad, nekilátnak. Nem sietnek, nem is halogatnak, s főként egy cseppet se veszik zokon a kényelmetlenségeket. Mindig van idejük s kedvük jelen lenni az életükben.
Khan baja ifjú menye a családi rangsor legvégén áll, alig 2 éve, hogy a házhoz került. Örül hát minden alkalomnak, amikor bizonyíthatja szorgalmát, szolgálatkészségét, ügyességét; azt, hogy jó választás volt, jó asszony válik majd belőle. A család jóindulattal nyugtázza igyekezetét, s körbeajnározza gyermekét, Sabanurt, az első unokát.
Khannal és családjával a templomban töltött idő alatt is rendszeresen találkozunk. Előfordul, hogy ő látogat meg minket, és elbeszélget a Babával.
Egyik alkalommal izgatottan érkezett: kedvenc guruját, tanítómesterét várták aznap ide, a templomba, hogy találkozzon híveivel. Sugárzott is Khan baja arca az örömtől, de hamarosan elkomorult: a híres mester nem köszöntötte a Babát és a Matát, a templom gazdáit, vendéglátóit. A nap hátralévő részében Khan komoran gyászolta „volt” mesterét.
Az ősök, az idősek, a Hagyomány tisztelete tartja össze kultúrájukat; védelme, ápolása mindenkinek szent kötelessége. India a Föld utolsó nagy archaikus kultúrája, máig őrzi azoknak az időknek az emlékét, amelyekben az élet kontextusát az örökkévalóság adta. Törvényei – örökkévalók lévén – nem voltak alávetve a változó időnek, s az emberek az életre a lelki üdvösség elérésének útjaként tekintettek. Így emeli, emelheti a kultúra az embert; nemesebbé, tisztábbá, finomabbá. Nem csoda, hogy annyi szent terem Indiában: a szentség itt dús táptalajra talál.
Ez a világkép, amelyben az ember isteni, mégis parányi része az egésznek, elkerülhetetlenül alázatossá nevel, s az alázat elfogadással párosulva nem sok teret ad a Változásnak. A földi körülmények úgyis csak átmeneti keretet adnak – nincs sok értelme többre vágyakozni.
India mélyén az emberek élete ma sem sokban különbözik attól, ahogy őseik éltek sok ezer éve. A vidéki házakban ma is ugyanolyan eszközöket használnak az emberek; szekereik nyomtávja milliméterre megegyezik a 2000 éves szekerekével. Ugyanúgy öltöznek, ugyanazt eszik, és ugyanazokat az értékeket tisztelik. A nagyvárosokban azonban már a kóla és a hamburger hódít. S jön a többi szemét is.
Olykor mi kerekedünk fel, s jobb híján teherautóstoppal indulunk meglátogatni Khan baját és családját. Ha járművünk nem zötyögne ennyire, akkor is mozgás hatna át, csak kicsit szelídebb: India dimbes-dombos, kerekded felszíne tényleg az ANYAföldet idézi, ősidők óta változatlan hullámzását sehol sem törik meg vezetékek, adótornyok, póznák. De ezt már egy teherautóból látom, az aszfaltútról. S látok olyan kunyhót, melynek zsúptetejéről egy parabolaantenna mered az égre.
Khan baja lányai is próbálgatják az új módit, s ládájuk mélyéről két gyűrött európai férfinadrágot, s két napszemüveget vesznek elő nagy kacagások közepette. Kicsit szégyellősen, mégis büszkén öltik magukra a menő cuccokat, de rémesen áll rajtuk. Keménysége elrejti bájukat.
Időközben családtaggá válunk, Dzsamila nekem adja lábgyűrűit – asszonynak viselni illik –, a lányok megosztják velem titkaikat, s elhalmoznak kedves figyelmességükkel. Mintha együttléteink alatt folyton azon törnék a fejüket, hogyan járhatnának a kedvemben. Indiában a lányokat, akár hinduk, akár muzulmánok, arra nevelik, hogy majdani férjükben (is) Istent kell szeretniük, életük célja és értelme, hogy őt és családjukat boldoggá tegyék. S minthogy a fiúkat is erre nevelik, a dolog kiválóan működik: a házasságok nagy része stabil, valódi biztonságot és összetartozást ad. Khan felesége, bár már nagymama, nem ül le férje mellé az ágyra, de ebéd közben hátravetett fejjel kacag, amint ura hamiskás mosollyal viccelődik vele.
Alkonyattájt a szűk, 7 tagú család megszámlálhatatlan rokonnal és szomszéddal egészül ki, szinte zsúfolásig telik az egyetlen nagy szoba. A közelség azonban senkit sem zavar – ellenkezőleg; az egyedüllét ismeretlen, s rémisztő állapot a számukra. Az emberek – kivált a nők – úgy élik le az életüket, hogy egyetlen pillanatot sem töltenek egyedül. India-szerte tényleg a meditálás az egyedüllét egyetlen módja.
Este aztán hazamennek a vendégek, a konyhában pedig meggyújtják a tüzet, és Dzsamila, akit a messzi Kabulból sodort ide az élet, nekilát, hogy megsüsse a vacsorához a csapatit – a kenyeret.
Ezek a nap legszebb pillanatai, amikor a tűz pattogó szikrái meg-, megcsillannak kendője ezüst szegélyén, amint a csapatit gyúrja, süti órákon át. A lányok ott sürögnek-forognak körülötte, de a kenyérsütés egyedül az ő tiszte, ahhoz más nem nyúlhat. Vidáman, kacagósan teltek az esték, s ha közben vendég érkezett, együtt néztük a villódzó lángok táncát.
Khannak van egy kis földje, ami viszonylagos jólétet biztosít a családnak. Ő az üzleti ügyeket intézi, ritka látvány, hogy – mint most, a távoli nézők kedvéért – összekoszolja a kezét. Nevetik is a többiek, főleg Dzsamila, most egy ideig hallgathatja a viccelődést.
Khan lányai szerencsés csillagzat alatt születtek: szépek is, tanultak is, és még hozományuk is lesz. Szobájuk mélyén gyakran ábrándoznak a szép jövőről, s remélhetőleg szép jövendőbelijükről. A kamera előtt ünnepélyes fogadalmat tesznek, hogy bármi történjék is, semmi nem állhat közéjük.
Vajon hogyan alakul a lányok élete?, Szépséges rendbe nőttek bele, de a ház körül már ott neszeznek a nyugat követei, a csillogó, könnyű, és mindenekfölött „menő” élet képeivel – s nekik fogalmuk sincs arról, hogy ebből szinte teljesen hiányzik az ő „szépséges rendjük”. Vajon megmarad-e India múltunk őrzőjének, hogy segíthessen jövőnk megtalálásában?
Aztán letelt az időtlenség – elérkezett a búcsú. A Baba tiszteletünkre Nága-szertartást végez, egykori Mesterétől tanulta.
Az alkalomra tőle kapott ruháját ölti föl, társaságunkat így a mester szellemének jelenléte egészíti ki.
- Sokat vándoroltam, de az élet szeretetét megőriztem. – mondja a Baba.
- Az életben Istent szeretjük.
- Istent szeretjük – ismétli elragadtatottan Khan.
- Az egyetlen út a szeretet – folytatja a Baba.
- A szeretet – visszhangozza Khan.
Értelmük hallgat – de a szívük tartalommal tölti meg a szavakat.
Búcsúzóul, miután a Baba az összes áldozati kókuszt megetette velem, felajánlotta, hogy egy napon majd átvehetjük tőlük a templomot, s akkor mi leszünk a Baba és a Mata, az Éltető Víz őrzői.
Milyen szép is lenne! Talán egy másik életben, amikor nem olyan világba születek, amely a gondolatok, a megértés, az önmegvalósítás és az újítások útját járja. Bármilyen békében és harmóniában éltünk, lényem másik felének nem jutott terep, csendben várta, hogy újra otthon legyek. Így hát hazaindultam.
A reptérig azonban még hosszú volt az út, elég hosszú, hogy elköszönjek kedves ismeretlen ismerőseimtől. Egyre új arcok és új emberek tűntek fel, mégis, valahogy mindet ismerősnek éreztem. Ismertem a lányok ártatlan mosolyát, a gyerekek csodálkozó pillantásait, az asszonyok kacagását és az öregek kedves, bölcs mosolyát.
Ismertem a hétköznapok könnyű hullámzásának ritmusát, s az ünnepek emelkedett örömét, mely egyaránt köszöntött emberre, állatra. S egyszerre úgy tűnt, az ünnep sohasem ér véget. A napsugár minden reggel dicsfénybe vonja a földet, s fenségével ajándékozza meg, mielőtt nyugovóra tér. Utolsó sugaraival ragyogó színekbe öltözteti, aztán rábízza a Holdra, hogy aranyát az ő pihentető ezüstje váltsa fel. A sziklák a mozdulatlanságba rögzült formát ünneplik, a mostoha talajban kapaszkodó fák az életben maradást. Ünnepi táncot járnak a kortalan vízcseppek, s a véget nem érő időt köszöntik az ódon falak.
Szívtam magamba minden pillanatot, minden színt, minden arcot, az általános jóindulat minden rezdülését. Mit mentek vajon át belőle? Nem vihetek magammal egy „idegen kultúrát”! Vagy mégis? Hiszen a lényeg velem maradhat: a viszonyítási rendszer és az értékek. És persze velem marad az a megcáfolhatatlan tapasztalat, hogy az élet lehet harmonikus, szép és örömteli, ha az emberek mind azt a Hagyományt élik, melynek perspektívája az öröklét, amelyben mind egymás szövetségesei vagyunk.
Odáig azonban, míg emlékeim itthoni talajban is megtelepedtek, s kihajtottak, egy sokkal hosszabb út vezetett.
De erről akkor még fogalmam sem volt. Csak az izgatott, hogy valahogy életben tartsam Égig Érő Fánk megtalált gyökereit.

 



web: sterngabi.hu | email: stern.gabriella@gmail.com | tel: +36-20-569-5164