271 jó szó a Gyökerekről
Abban, aki megnézi Stern Gabriella Gyökerek című India-filmjét – és a hozzá kapcsolódó öt kisebb etűdöt – különösebb utánagondolás nélkül megfogalmazódik: ettől a munkától tökéletesen idegenek azok a közhelyek, amelyekkel a televíziók útifilmjei emberemlékezet óta táplálnak bennünket.
Tény, hogy a téma, azaz a Föld utolsó nagy, archaikus kultúrája önmagában is izgalmas, mert közös, már többnyire nem is tudatos emlékeinket ébresztgeti, ráadásul pedig különleges, és persze látványos is. Mint egy kötetnyi színes metszet valamely régi korból, s ezt a benyomást csak erősítik a színek, vágások, és az autentikus, rendkívül igényes indiai zenei aláfestés.
A „ma és a tegnap”, a „hagyományos életmód és a technikai haladás” agyonhasznált szembeállítása tökéletesen mellőztetik: az alkotó arra mutat rá, hogy van még hely a Földön, ahol az emberi lét spontán és természetes – és ez a vidéki India. Az egzotikumban továbbélő időtlenség, amely boldoggá teszi az ottaniakat, vidékek, ahol hírből sem ismerik a Freud - féle „rossz közérzetet a kultúrában”.
A Gyökerek emlékmentés, kirándulás egy szerves, ősi, lassan hömpölygő valóságba, ahol a dolgok a helyükön vannak, az emberek pedig – miközben az űr és a sztratoszféra jeges magasságaiban műholdak és repülőgépek suhannak fölöttük – kézenfekvőnek és örömtelinek érzik életüket. Ahol jó dolgozni, jó gyereknek és öregnek lenni, ahol a szegénység nem tragédia, s ahol istenek vigyázzák a halandók minden lépését.
Üdítő módon a kísérőszövegben sokkalta több a derű, mint a pátosz, és bár ez az az India, ahol a szekerek nyomtávja milliméterre megegyezik a kétezer év előttivel, mégsem a múlt valamiféle komor zárványa.
A film nosztalgiát hagy nézőjében, s hogy mifélét, azt jól megmagyarázza az egyébként görög szó lehetőség szerinti legpontosabb értelmezése, amely: ’a hazatérés (némiképpen) fájdalmas vágya’.
Majdhogynem honvágy.
Kőrös László
