Hihetetlen: Sunil napok óta hajtogatja, hogy ma esni fog – és tényleg: a szokásostól eltérően szürke égre, szemetelő esőre ébredünk.
– Saman Devio tisztára mossa az utat a Nagy Perehere előtt – ismétli újra-, meg újra, hogy biztosan megértsem.
Hónapok óta várjuk a Nagy Pereherét; Jázmin Isten éves nagy felvonulását. Ilyenkor érkezik vagy ötven elefánt, és minden magára valamit adó tánccsoport felvonul – szigorúan a hagyományos forgatókönyv szerint. (A gyakran akrobatikus tánc a legnépszerűbb sport és legális szórakozás egyben, melyre számtalan tánccsoport-klub ad lehetőséget). A díszes menet öt estén járja körbe a Saman Devali fehér, kissé erődszerű épületét és hatalmas parkját. De ebben az évben az eső nem áll el, ahogy illene neki.
- Valami nincs rendben az idei pereherével - ért egyet Sunil csapata. A folyók mind megduzzadtak, árvíz sem kizárt. Nem lehetett „kettévágni” a folyót sem; az esemény-sorozat csúcspontját jelentő szertartást egy kút vizében végezték el; a szereplők is csuromvizesen táncolták végig felvonulást. Az emberek ilyenkor magukba szállnak, és vizsgálni kezdik, mivel váltották ki Saman Devio vagy más Égi Hatalmak rosszallását.
Srí Lankán semmibe, még egy új napba sem kezdenek anélkül, hogy kezüket összetéve ne fohászkodnának a Buddhához és a helyi istenekhez, hiszen tudják: az égiek áldása nélkül mit sem tehet az ember. Az óvodai buszkirándulás alkalmával a sofőr csak a közös ima után indítja be a motort, ahogy a drágakő-mosó kosár átnézése is csak egy „Lord Buddha, légy velünk” után kezdődhet. Az istenek életük fontos és eleven szereplői, de mellettük démonok, szellemek, manók színes serege is tarkítja e gazdag szingaléz túlvilágot, mely olykor megnyitja kapuit. Sötétben még a legbátrabbak se maradnak egyedül folyó mellett: mindenkinek van egy rémtörténete arról, hogyan találkozott a holmanokkal – kísértetekkel. Dinesh barátunknak pedig egyszer maga Saman Devio jelent meg a dzsungelben, fehérbe öltözött férfi alakjában.
Minden telihold napja puja, azaz ima nap, s egyben munkaszünet is. Ilyenkor magukra öltik fehér templomi ruháikat, és frissen szedett áldozati virágaikkal a családok elzarándokolnak valamelyik templomba. Az emberek és istenek között egyfajta alku-viszony áll fenn: imádatukért cserébe segítséget remélnek. Ez, persze, még nem magyarázná azt a széles mosolyú öntudatot, mellyel oly sokan kérdezik: Ugye, mi jók vagyunk?
A srí lankaiak általános meggyőződése, hogy igazi kincs igaz őrzői ők: az eredeti buddhizmus tisztaságának megőrzői. Amiben ugyan még semmi különleges nem lenne, ők azonban nagyon is komolyan veszik. E hitet elkötelezetten táplálja az állammal szoros szövetségbe forrt buddhista egyház, melynek szerzeteseit megkülönböztetett tisztelet övezi (még a buszon is fenntartják számukra a legbiztonságosabb ülőhelyet). Reggel hatkor, mikor sok családban bekapcsolják a tévét, buddhista szerzetes mondja el a helyes magatartás és erkölcsös élet aznapi tanítását. Utána egy hindu, majd egy keresztény pap beszél, s a muzulmánok zárják a sort. Valamennyien egyszerű szavakkal élnek, hogy jól értse a nép. Az elvárásokat sem bonyolítják túl: egy jó buddhistának tulajdonképpen úgy kell élnie, mint egy szófogadó, illedelmes gyereknek. Épp, ahogy a Család Srí Lanka-i teljhatalmának megfelel. Legközelebb a családi porták tájékán nézünk körül.
