Az éjszaka közepén egyszer csak megjelent előttem egy fekete macska. A színétől azonban ezúttal eltekinthetünk, minthogy találkozásunk egy kórházfolyosón történt. Megigézett a látvány. A macska, szintén meglepetten, lábait makacsul szétvetve állt előttem a kórház kihalt, csupa-csempe, szürkésfehér fényében.
- Hát te mit csinálsz itt? – szólítottam meg magyarul hirtelen zavaromban, mire lustán elfordult. Szemmel láthatóan otthonosan mozgott, és az arra járó védőnő sem méltatta figyelemre. A kórház a srí lankai Rathnapura városának állami közkórháza – megkülönböztetendő az európai standardnek megfelelő magánkórházaktól. Találkozásunk magyarázata egyébként igen egyszerű: a meleg, párás éghajlat miatt itt nyitottak az épületek. Bár az általunk tárgyaltnak kívülről teljesen kórház-formája van, a látottak mégis szereztek megdöbbentő pillanatokat.
Történt, hogy a mi 9 éves Lakshiténk beteg lett. A kis keszeg, izgő-mozgó, vigyori aranyvirágunk összegörnyedve sírdogált. Szaladunk is vele a magánkórház orvosához – nem mintha meg tudnánk fizetni; szerencsére nagybátyja itt ápoló, a doki szívességből vizsgálja meg a kisfiút. Gyomorhurut. Küldi a kórházba, talán műteni is kell. Innentől kezdve viszont természetesen állami kórházról beszélünk, hisz a magánkórházak oly ritkán gyógyítanak szívességből, mint Srí Lankán a fehér holló.
Fiatal doktornő van ügyeletben, (kissé túlzottan is) hanyag mozdulatokkal vonul a nővérpulthoz; istennő a pórnép között. Később felsőbbrendűsége némiképp alábbhagy; nyilvánvaló, hogy nem biztos a diagnózisban, gondterhelten lapozgat a kézikönyvben. Mindenesetre infúziót rendel, amit egy közép-besorolású, nevezetesen rakott fityulás ápolónő köt be – rosszul; csurog le a gyerek kézfején. Egyenruhája hátul hatalmas keresztpántos kertész-szoknya, fehér blúz, fehér zokni, ami a helyi gumírozási minőséget tekintve folyamatosan lecsúszik. Rangját fityulája elrendezettsége jelzi, a főápolónő fején egész műalkotás.
Az ügyeleti szobában, egy paravánnal jelzésszerűen eltakart vizsgálati ágyon alszik egy gyerek az anyjával, utcai ruhában, csomagokkal körülrakva. Őket most felkeltik, és átköltöztetik társbérletbe a helyiségben lévő másik ágyon alvó mamához és kisbabához. Ezúttal keresztben helyezkednek el, majd hamarosan mindenki ismét álomba merül.
A 10 év alatti gyerekeket nem veszi fel egyedül a kórház; anyjuknak, vagy valamely hozzátartozójuknak is velük kell maradnia. A betegápolásba a folyamatos pátyolgatást is beleértik, ez pedig nem fér bele az ápolónők munkaköri leírásába.
Már hajnali kettő felé jár. A sürgés-forgás elcsendesedik, az ajtó előtt felejtett ágyon egy fiatal nő üldögél csendben, már órák óta: eltört a bokája. – Fáj, ugye? – kérdezem bután. – Fáj – bólint csendesen.
Lakshitét még a másnap déli látogatáskor is a vizsgálati szobában találjuk. A látogatás szigorú szabályok szerint zajlik: reggel 6-tól 7-ig, délben 12-től 13-ig, és este 5-től 6-ig, az órákat pontosan az étkezésekhez igazítva. Aki csak teheti, otthonról étkezik. A kórházban adnak ugyan enni, de ezt a szegények közül is csak a legszegényebbek eszik meg. Még a környező falvakból is naponta behozzák az ételt. Hozzuk mi is kis csomagokban mindennapi rizsünket. Srí Lankán az emberek nem azt kérdezik, ettél-e, azt kérdezik: - Bhat kala de? – azaz rizst ettél-e?
Az aktuális déli látogatáskor épp beengedésre érkezünk. Engedelmesen végigjátsszuk, amint a férfiakat és a nőket két külön sorba tereli a biztonsági őrség, egyesével haladunk el sorfaluk előtt. Hiába, bombák robbannak, emberek halnak meg az országban. A betegágyakhoz közelítve egyre nehezebb a levegő, holott gyakorlatilag nincs is zárt helyiség. Az ágyak többsége nagy termekben áll, bár látok 1-2 igazi „szobát” is. Utunk az újszülött osztály mellett vezet. Az ágyakon két-két mama, egyik már babájával, a másik vajúdik. Nincs hely, de furcsamód gyereksírás sincs. Az asszonyok elfogadják, hogy ez van, a babák meg – úgy látszik – ehhez is ösztönösen alkalmazkodnak.
Az örömteli vagy aggódó családtagok látogatásának köszönhetően, lépni is alig lehet. De hamarosan kiderül: a déli látogatást csak azért véltem zsúfoltnak, mert nem volt megfelelő viszonyítási alapom. A délutáni órában a családtagok mellett a barátok is megjelennek; a mi esetünkben a papa barátai vonulnak fel szimpátialátogatásra, az ágyat tizenhárom markos drágakőmosó legény állja körül az időközben elevenebbé vált Lakshite nagy örömére. Harmadik napra a távolabb élő rokonok is ideérnek, nem említve a szomszédok népes hadát. Ayanthi, az anya, az ágy végében áll, és kissé bágyadtan mosolyog; mindkét lába csúnyán bedagadt, napok óta csak perceket alszik, azt is az ágynak dőlve, egy törékeny műanyag hokedlin. De ezt a „teljesítményt” itt mindenki természetesnek tartja, így ő sem csinál nagy ügyet belőle. Sok ágy mellett látni „bentlakó” családtagot, a férfiak kórtermeiben a férfi-családtagok vállalják az ápolást. A srí lankai társadalom legnagyobb áldása – és legnagyobb átka is egyben: a családtagok egy pillanatra sem eresztik el egymást.
Fentiek szellemében mi is felkerekedünk, hogy a gyerekünk után meglátogassuk kicsit odébb fekvő szomszédunkat is; magas lázzal hozták be az éjjel.
Végtelen folyosókon sodródunk. Az emberek nem lökdösik, de valahogy odébb-pozícionálják egymást. Egyik forduló, kanyar a másik után, bajban lennék, ha egyedül kellene kitalálnom. És egyszer csak ott fekszik egy ember a földön, egy szál lepedőn, egy méterre se a lábaktól, melyek ott kopognak, csoszognak el a feje mellett. És beteg. És öreg. És egyedül van. És alszik.
Az ablakon benéz a trópusi természet; ívek, kecses vonások, harsogó, boldog zöld és mindennek tetejébe színes virágok, fürtökben. A betegeket az életerőnek a földön található leggazdagabb áradata fogja körül.
A legtöbben, mint minden kórházban, itt is meggyógyulnak, hazamennek, a mi Lakshiténk is elbújik, úgy fogad. Minden rossznak vége szakad egyszer. Otthon aztán mindenkinek szíve joga, hogy továbblép-e, vagy panaszkodik. Például a kórházviszonyokra.
