Ahogy az én történetem, Ratnapura története is a Szent Heggyel kezdődik, legalábbis a legenda szerint. A hegy tetején lévő hatalmas lábnyomot a buddhisták Buddha lábnyomának tartják, a helyi keresztények és muzulmánok szerint viszont Ádámé, aki itt ért földet, miután kiűzettetett a Paradicsomból. Bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon (mert akárkié is a lábnyom, tény, hogy csak egy van belőle), s őszinte vezeklése annyira meghatotta az Urat, hogy kegyelme jeléül drágakövekkel szórta be a vidéket.
A Srí Pada a valóságban is uralja a ratnapurai mindennapokat: a sok ezernyi folyó legtöbbje innen indul életet vagy halált osztó útjára. Mindenki tudja, hogy a négy évvel ezelőtti, sok emberéletet is követelő, még többeket földönfutóvá tevő nagy árvizet az okozta, hogy lelőtték a szent hegy egyik elefántját. Árvíz egyébként minden évben van, ami különösen érzékenyen érinti az embereket a rengeteg folyó menti ház miatt. A kincskeresők minden évben többször is felmennek a fellépcsőzött, és a zarándokszezonban éjjelente végig kivilágított hegy tetejére, hogy elnyerjék Saman Dévio, a tartomány és a buddhizmus védelmező istenségének kegyeit. – Utána mindig találunk követ – bizonygatják.
Úgy tudtam, drágakőbányáik a gazdag embereknek vannak, és Sunil a legjobb indulattal sem nevezhető annak. Mégis, hiába érdeklődtem a főnök iránt, csak mosolygott – Mi a magunk urai vagyunk. Egy délelőtt aztán fény derült mindenre.
- A rendőrség, a rendőrség! – a hír futótűzként terjedt a „faluban”, futottak a lányok, asszonyok is a rizsföldek szélére, megtudni, kit vittek el, biztonságban vannak-e övéik. Szaladunk mi is, de hiába meresztgetjük a szemünket, senkit nem látunk, mind szétfutottak. Fél órával később aztán szállingózni kezdenek az emberek; a „pontos értesülések” ellenére ezúttal senkit sem kaptak el.
Fogalmazhatunk úgy is, a mieink lopják a drágaköveket, de ez - mély igazságtartalma ellenére - sem lenne méltányos. Ezt valójában még a hatóságok is belátják – 1-2 nap után mindenkit elengednek. Amit találnak, többnyire a betevő falatra is csak szűkösen elég, de igaz, ami igaz, a szerencse nem oly ritka vendég errefelé. Ilyenkor aztán lehet nősülni, házat építeni, és életben tartani a reményt a többi kincskereső számára is.
Bár van folyami és nagyüzemi kőkeresés is, felénk bánya alatt egy 2-6 méter mély, 2 x 3 méter széles gödröt kell érteni. Ezt lefelé méterenként fákkal körberakják, falát füvekkel kibélelik, majd egyszerre bontják a földet és szivattyúzzák ki belőle a vizet. A gödör mélyén kis kosarakba merik a sáros, agyagos földet, és feldobják a gerendázaton néhány órán át nagyterpeszben álló társuknak. A fenti ember ezzel egyidőben visszadobja az üres kosarat, így azok félúton találkoznak a levegőben, mintha szépen koreografál légi táncot lejtenének, Az összeszokottság minden mozdulatukon látszik. Mindenki tudja a dolgát, és figyelnek egymásra, szó nem sok esik. Ha mégis, hát valami viccelődés van a dologban.
Előfordul, hogy túl sokáig marad távol a szerencse. Ilyenkor templomba indul a csapat. A szerencsevadászok a legkevésbé sem tartják vaknak a szerencsét: az általános nézet szerint az Ég jó szándékának nagyon is kiérdemelhető megnyilvánulása. Felkeressük hát a Saman Devalit, Saman Devio – Jázmin Isten - megyei templomát.
