Csak egyszer fordult elő, hogy láttuk a kora reggeli utcát, amikor az egyetemről vidékre, az Illatos Pagoda meglátogatására indultunk. A házak előtt itt is, ott is pizsamás emberek mossák guggolva a fogukat. A nagybani piacon már nagyban folyik a munka, a busz nehezen halad előre a nehéz terheket cipelő nők között. Vietnámban, talán a háborúk örökségeként, minden nehéz munkát a nők végeznek.
Negyven kilométeres út után átszállunk: innen csak csónakkal lehet továbbmenni. A kikötőben még helyi viszonylatban is fantasztikus a nyüzsgés. A parton árusok tömege, meg az 5-6 év körüli gyerekek is árulnak, ha mást nem, hát vándorbotot, amellyel az Illatos Pagodához zarándokolhatunk. Pagodaügyben nemcsak az idő behatárolt, hanem a kérések fajtája is. Más pagodát keres fel az ember, ha gyermeket szeretne, mást, ha a munkájában kíván sikereket, s megint mást, ha családi boldogság után áhítozik. Az étel-áldozat felajánlása, s a füstölők meggyújtása után állva mondják el imájukat, s aztán indulnak tovább, a következő pagodához. Az útvonal is meghatározott. Legalább egy hetet el kell töltenie itt a zarándoknak ahhoz, hogy Buddha meghallgassa kéréseit. Az "erdei szállodában", ami egy nagy sátor, tíz-tizenkét ágy, s takarók várják a betérőket. Vízre szállunk, majd hosszas vitatkozás után nagy nehezen elindulunk. A vietnamiak szeretnek mindent aprólékosan megbeszélni, a sietséget nem ismerik, ami néha bizony igénybe veszi az önfegyelmünket. De most mindenért kárpótol az a csoda, ami elénk tárul. A fantasztikus, cukorsüveg formájú hegyek közrefogják a folyót, melynek sekélyebb részeire rizst telepítettek. 1988-ban meg éhínség pusztított az országban. Akkor a mezőgazdaságban is nagy változásokat engedtek: kínai mintára felosztották a földeket a családok között, 10-15 évre szóló földbérleti szerződés keretében. A bérleti díj fejében beszolgáltatott mennyiségen fölül mindenki szabadon értékesítheti a terményt, mégpedig ott, ahol akarja, eltörölték a tartományok közti kereskedelem tilalmat is. Annak ellenére, hogy az élelmiszer ártámogatása megszűnt, a rizs olcsó, s van mit enni. Sőt, húsz év óta az idén először Vietnám exportált is belőle. Elsősorban Thaiföldnek, de Magyarország is vett 5000 tonnát.
A folyó és a hegyek közötti rizsföldeken egy-egy apró nádkunyhó. Körülöttük kecskék, kutyák. Úgy tűnik, a világ végén vagyunk. Kikötünk, innen már csak gyalog lehet menni. Rövid út után, akárcsak a mesében, a hegyek közül egy aprócska falu bukkan elő. Más, mint amihez mi szoktunk, de egyértelműen turistaközpont. Ez az első hely, ahol több a vásárló, mint az árus. Az erre járók többnyire idős zarándokasszonyok. Európai ritkán téved erre. S bár lassan már megszokjuk, hogy mindenütt úgy néznek ránk, mintha a Holdról jöttünk volna, az itteni ránk csodálkozás minden eddigit felülmúl.
Csúszós-agyagos úton indulunk a hegy tetején lévő pagoda felé. Elnevezését az alacsonyabban fekvő pagodákban gyújtott füstölők felszálló illatáról kapta. Sokat bukdácsolunk egymás mellett a szűk ösvényen felfelé. Ha megcsúszik valaki, az összes körülötte levő segítően nyújtja kezét. Furcsamódon ez mégsem zárja ki azt, hogy ugyanezek a kezek egy aprót taszítsanak rajtad, ha elállod az utat. Valahol előttünk folyamatos énekszó száll az ég felé. Idős asszonyok kántálva kérnek Buddhától egészséget, szerencsét, boldog életet. Hogy bírják szusszal ezen a meredek emelkedőn? Kíváncsiságunknak, no meg a 40-50 év korkülönbségnek köszönhetően mégiscsak beérjük őket. Buddha nevével köszöntenek, és folytatják a kántálást. Aztán új hangokat hallunk: a koldusok karát. Már Hanoiban is lelkifurdalást okoztak a lépten-nyomon elénk toppanó, többnyire 4-5 éves kéregetők, itt pedig szinte elviselhetetlen a látvány. Hosszú métereken át bénák, vakok, nyomorékok és gyerekek ülnek az út szélén. A 4 éves hóna alatt az I éves, a 3 éves – kezében kalappal – egyenesen a szemünkbe néz, úgy énekli monoton hangon a ritmusos "kolduséneket". .
Átlépünk végre a pagoda kapuján, s lenyűgöz a látvány. A pagoda egy hatalmas barlang belsejében bújik meg. Kívül ülnek, guggolnak a megfáradt vándorok, benn folyik a szertartás. A bonc Buddha előtt ülve egy fával üti hangszerét. Kongó hangja diktálja a körülötte lévő hívők imájának ritmusát. Szó sincs áhítatos csendről, e kis csoporton kívül mindenki jön-megy, nagyobb a nyüzsgés, mint odakint. Nem tudom, hogy a felszálló illat mennyire segít be, de az itt gyújtott füstölőktől látni is alig lehet, s nemsokára ki is űz a szabadba.
Már-már azt hiszi a tapasztalatlan utazó, hogy megértett egy keveset az idegen világból, de akkor mindig történik valami kijózanító, megdöbbentő. A vietnami arcon nehéz kiigazodni. Mosollyal fejezik ki a bánatot, a szégyent, az örömet egyaránt. Lehet, hogy a mosolyok különbözőek, de nem a gyakorlatlan európai szamara. Egy biztos: az otthonról hozott szempontok, kategóriák itt alkalmatlanok iránytűnek. S ma is azon töprengek, vajon mennyire képes az ember arra, hogy befogadja a számara teljesen idegent?
