Mostanában a sri lankai Ratnapura utcáit rovom. A minap épp a város egyetlen „szupermarketébe” tartottam, mikor egyszer csak egy zöldben pompázó konvoj jött velem szembe. A zászlókkal - vagy fogalmazzunk pontosan – zöld műanyagdarabokkal fellobogózott, főként háromkerekű riksákból, de teherautókból, kisbuszokból, néhány személyautóból és egyéb járművekből is álló, több száz méter hosszú menetet az ezekből mindenféle pózokban kilógó, ordibáló, ünneplő emberek tették teljessé – és sri lankaivá. Bár az ok – kizárásos alapon – elég egyértelmű volt, a pontos információ nem váratott sokáig magára. – Politika – közölte velem egy utasra váró riksás az úttest széléről, nyilván figyelemmel kísérve érdeklődésemet. Hangsúllyal kifejezett tömör véleményével mélységesen egyetértettem. Erre a témára fölösleges is több szót vesztegetni. Aki érdekelt vagy annak érzi magát, annak úgyis hiába mondják, aki meg kívül maradt, úgyis tudja.
Aztán másnap kék lettem.
Történt pedig, hogy mikor este élményeimet otthon elmeséltem, a barátaim közölték: igen, mi meg holnap megyünk. Mint megtudtam, a napokban tartják a helyi képviselőválasztás jelölési napjait, azaz a jelöltek most adják be pártjaiktól kapott hivatalos megbízólevelüket a tartományi központnak, és igyekeznek minél nagyobb tömeget felvonultatni, hogy ország-világ láthassa lelkes támogatottságukat – ezzel veszi kezdetét a választás. Másnap kerül sor a kékekre, vagyis ránk, minthogy a mi jelöltünk, sőt, barátunk, Bandare, Sri Lanka jelenlegi kormánypártjának, az Egyesült Függetlenségi Néppártnak színeiben indul. A másik nagy párt a zöld, azaz a UNP, vagyis Egyesült Nemzeti Párt – ők vonultak tegnap. 1948, Sri Lanka függetlensége óta közöttük dől el a hatalom birtoklása. A Függetlenségi Párt ugyan többször nevet és arculatot váltott, tizenöt évvel ezelőtt pedig koalícióra lépett néhány „futottak még” párttal: az addig harcos ellenzéki JVP-vel, vagyis Munkapárttal, a kommunista párttal, és a buddhista párttal (??!!), így biztosítva maguknak a kormányzáshoz szükséges többséget. Bár túlestek egy viharos szakításon, azóta újra a hatalom oltára elé álltak. Előbbi (kék) szociálisabb politikájával – mondjuk így - a tömegeket képviseli, utóbbi többnyire a vagyonosokat, az „uralkodó osztályt” tudhatja maga mögött. Kifelé legalábbis ez a kép megy.
A kékek, pirosak és sárgák egy koalíciót alkotnak, a helyhatósági választásokon azonban mindenki magát – pontosabban saját pártját képviseli – a párt-független képviselő fogalma Sri Lankán ismeretlen. Minden választónak négy „keresztje” van, egyet adnak valamelyik pártnak, és hármat oszthatnak szét a jelöltek között, vagy adhatják egynek az összest.
Szóval, holnap bulizunk, egy emberként megy az egész csapat, Szunil drágakőmosó brigádja, a barátaim. Hovatartozásom megalapozott háttere nagyjából ennyi, de ne tessék lekicsinylően mosolyogni: úgy találom, más esetekben sem elvekről vagy meggyőződésről van szó, amikor pedig mégis, annál rosszabb. Erre a későbbiekben még visszatérünk, de ne vágjunk a dolgok elébe, induljunk a jelölésre.
Kissé kuszán indul a nap, a beígért kisbusz lerobban, hiába, mi a szegények képviselőjéhez igyekszünk. A csapat részekre szakadva próbál eljutni Bandare házához, itt gyülekezünk. Kilenc felé indulunk el, de már most sokallom a meleget, csuromvíz vagyok, mire odaérünk. Sebaj, később, a tűző napon gyorsan száradok. A házhoz több száz méteres betonút kanyarodik fel, a bejárat előtt két hosszú sorban asszonyok ülnek, sokuknak karján a kicsi. Ők csak idáig jöttek, fel nem vonulnak, de mind itt akartak lenni, mert Bandare eddigi ténykedése során mindannyijuknak segítségére volt. Szimpátia-ülnek. Körzetében alig van olyan család, akiknek ne segített volna bevezetni a vizet, befejezni a házat, állást szerezni a gyereknek vagy utat építtetni a kapuig. – Bandarét mindenki szereti – közli mindenki, amikor ittlétének okáról kérdezem. Bár akkor is ezt mondták, mikor először találkoztam vele, jól meg is néztem magamnak: élő politikusban még nem láttam ilyet. A választások kezdete előtt is minden héten legalább egyszer benéz hozzánk, iszunk egyet, elbeszélgetünk, úgyhogy már régi ismerősként köszöntjük egymást. A házban egymást váltják a csapatok, mindenki kiri bath-t – ez egyfajta ünnepi eledel, főtt rizs kókusztejben –, hozzá egy iszonyú erős szószt, kekszet és vizet kap, a vendéglátást Bandare felesége felügyeli. Bandare korábban említette, hogy képviselői fizetése 5000 rúpia (10 ezer forint) havonta, amiből természetesen még az itteni alacsony árak mellett sem lehet megélni, de most azért, látván a házát, kissé megnyugszom; a családnak mégsem kell éhezéstől tartania. Aztán pontosabb híreket is kapok: drágakő-kereskedelemmel foglalkoznak.
A reggelit követő, úgy egy órányi ténfergés után mindenki gyülekezni kezd a bejárat körül. Az elindulás is szertartásos: a házból kilépő Bandarét először a felesége köszönti, s hogy biztosan sikeres napja legyen – helyi szokás szerint - egy pohár vizet nyújt át neki. Majd egy jó barátja mélyen meghajolva virágszirmokkal teli tálcát tart elé.Indulunk. Bandare magabiztos erőt és hitet sugározva, lendületes léptekkel áll a menet elejére, a legalább száz főből álló csapat szinte leszalad az utcán várakozó járművekhez. További egy órába telik, mire – Bandare huszonéves fiának elszánt hadonászásai ellenére – besorolunk a város rendes napi forgalmába, és a rend – úgy ahogy – egy időre helyreáll. Aztán föl-le furikázunk a városban, megismételve az előző nap látottakat, a különbség mindössze annyi, hogy a mi menetünk kékben pompázik. De mi is kilógunk mindenféle nyílásokon, lobogtatjuk kék műanyagzászlóinkat, és torkunk szakadtából skandáljuk a jelöltünk győzelmét bizton hirdető csasztuskákat. Dzsajavéva! – győzni fogunk! – délutánra már megtanulom. A járművekre általában az utasok által támogatott jelölt képe is rákerül, így azonnali a visszacsatolás, kinek a képe alatt üvöltenek a leglelkesebben. A mi jókedvünkhöz Bandare 22 éves töretlen helyi képviselői múltja, ebből fakadó közismertsége és népszerűsége szolgáltat betonbiztos alapot. Mi jó ügyért „harcolunk”.
A pártoknak nemcsak színük, jelük is van. A miénk a bétellevél, ami – azon túl, hogy férfiak és nők egyaránt lelkesen rágcsálják országszerte – sok száz éve hagyományos ünnepi növény. A zöld párté az elefánt, azt mindenki szereti; a piros párt harang; a kommunista a hagyományos sarló-kalapács; a buddhista egy kagylókürt, de van riksa, pillangó, repülőgép, kókusz, óra, asztal, krikett ütő – úgy megszaporodtak, hogy az emberek nem is tulajdonítanak jelentést nekik. Én meg nem tudok nem az óvodai jelemre gondolni.
A városban hatalmas dugó, a környező falvak, városok lelkes tömegei is mind eljöttek, hogy jelöltjüket jelenlétükkel támogassák. Ratnapura tartományi – azaz fél-tartományi központ; Saberegamue tartomány egyik központja; a másik a 80 km-re lévő Keegalle. Sri Lankán olyan patriarchális az államigazgatás, hogy egy ekkora terület kézbentartásához jobbnak látták két központot kialakítani, nehogy itt is eszébe jusson az istenadta népnek, milyen magas az ég – és milyen messze van a cár. Sri Lanka hagyományokhoz ragaszkodó kultúrája átmentette a múltból a nép és a népéről gondoskodó uralkodó viszonyát; az emberek elfogadják a mindenkori hatalom legalitását, a mindenkori hatalom pedig igyekszik fenntartani ennek minden külsőségét. Csak a világ tengelye mozdult el időközben. Ahogy már ez manapság mindenfelé egyforma arcot mutat, az ellenőrzés itt is egyre szorosabb, a felelősség egyre kevesebb. Mi pedig boldogan megyünk az orrunk után, melynél fogva fogva vagyunk. Így hát, a mai napon e fél-tartomány távoli zugaiból is rengeteg jármű érkezett, amint azt a rajtuk virító plakátokból és feliratokból mindenki láthatja, mármint, ha tud szingalézül olvasni. Lépésben araszolunk a kínzó hőségben, de oda se neki, olykor ismerősök sodródnak mellének, olykor lobogtatjuk kicsit a zászlókat, lelkesedünk egyet – múlatjuk az időt.
Végül csak megérkezünk valahová, nevezetesen az újváros politikai negyedébe, a tartományi közigazgatási központhoz, ahol rendőrkordon állja utunkat. Innen csak a pártonként 20 képviselőjelölt mehet tovább egy választott embere kíséretében, és nyújthatja át hivatalos megbízólevelét. Mi, kívül rekedtek, hűséges várakozásba kezdünk, most jött el a különböző zenészcsapatok ideje; pár méterenként egy-egy csapat a maga szolgáltatta zenére perdül táncra. Szerencsére itt senki sem veszi túl komolyan a szembenállást: betáncolnak egymás csapatába. Az életöröm pártsemleges. Alig egy-két óra elteltével, amikor a nap –, az elfogyasztott alkohol hatására pedig a támogatók lelkesedésének heve a tetőfokára hág, érkezni kezdenek a jelöltek. Minden csapat a kordon felé igyekszik, hogy illő kíséretet biztosítson képviselőjének. Némelyek kissé elragadtatják magukat, és már most győztesként ünnepelnek. Egyikőjük egy kellőképpen ittas, bár nem kellőképpen erős, vékonydongájú fiatalember nyakában ülve egyensúlyoz, és lendítgeti magasba az öklét. Szerencsére Bandare sosem lép túl a jó ízlés határain, így nem kényszerülök rá, hogy kívülállásomat bizonygassam. Teszünk még egy órás kört a városban – talán levezetésképpen, mert megint csak nem megyünk sehova –, aztán mindenki szépen hazamegy, hogy kialudja magát. Kemény dolog ám kókuszpálinkát inni, mikor odakint is 40 fok van.
Az elkövetkezendő hetekben egyfajta népvándorlás kezdődik; a jelöltek a mellettük dolgozó, vagy alkalmanként szívességből velük tartó jóbarátok kíséretében sorra járják a házakat, szórólapjaikat és ígéreteiket osztogatva. Olykor húsz-harminc ember tömegel be az udvarra, de létszám és a szóróanyagok minősége tekintetében igen változatos a kép – a jelöltek és az őket támogatók anyagi lehetőségeitől függően. A várost és a szobámat ellepik a jelöltek szebbik arcát bemutató plakátok, brosúrák. Helyi választásokról lévén szó, szerepel a listán az útjavítás, a szemétszállítás, kútásás és templomépítés, de legfontosabbak természetesen a személyes kapcsolatok: akinek a jelöltjét megválasztják, az akkor is úgy érzi, megnyílt előtte a mennyek kapuja, ha már eddig is többször csalódott. Kell a remény az embernek.
Bandare szórólapjairól is egyenes, nyílt tekintetű politikusarc mosolyog ránk, de ő nem ígér semmit, egyszerűen felsorolja, mindazt, amit eddig elért. A képviselők itt lehetőséget, eszközöket is kapnak a kormánytól a tartományi tanácsokon keresztül. Hogy a hatalom keze minden szavazó pulzusán ott lehessen, biztosítják népszerű embereik sikerét. A képviselőket mindenki a korlátlan lehetőségek letéteményeseinek tekinti.
Kezdetben úgy tűnik, mifelénk mindenkinek van annyi esze, hogy ne tekintse személyes sértésnek, ha valaki választása eltér az övétől; a baráti kör is több jelöltet támogat. A világnak ebben a sarkában a hétköznapok során sem divat mások pocskondiázása, döbbenten tapasztalom, hogy mocskolódás nélkül is lehet választásokat tartani. A plakátok közt is egyetlen egy van – a Munkáspárt plakátja (!), amely egy kék, zöld és sárga színekkel megfestett gúnyrajz alatt az alábbi figyelmeztetéssel óvja választóit: vigyázzatok, néhány mosoly hazugságot leplez. A hűséges szövetségesek. De ahogy közeledik a választások napja, úgy válik feszültebbé a légkör. Kenyérre megy a dolog, jó állások, állami támogatások megszerzése múlik azon, a mi emberünk jut-e hatalomhoz.
Az első összezördülés Mandzsule körül robban ki, aki Bandare ellenében Gunaszénát támogatja, és ezért átmenetileg haragban áll velünk. Ezen mindenki jókat derül. Csúti, aki közénk tartozik, kissé szégyellősen vallja be: ő Gunaszénára szavaz, mert amikor legutóbb megválasztották, hivatali állást kínált neki. Legtöbben azonban nem táplálnak illúziókat, elvekről pedig egyszerűen szó sem esik. Ahogy gyűlnek a házban a szórólapok, úgy sokasodnak az érintettekről szóló történetek is.
Most először indul a választásokon a zöldek egyik prominens képviselőjének, Mohan Ratnatileke tartományi miniszternek a fia. Választási plakátján a fiatal titán egy csöppet sem röstell az apa tollaival ékeskedni: Az apa a fiúnak adja át erejét – hirdeti. A papáról beszélik, hogy tíz évvel ezelőtt meggyilkolta az ellenlábas Ellawele család Nalande nevű, úgyszintén képviselő fiát. Bíróság elé is állították, de később – milyen meglepő – tisztázta magát.
A kedvencem azonban az alábbi, tanúságokat sem nélkülöző krimi. Mahinde Abesze a buddhista párt (ismét csak ?! – nem tudok napirendre térni e két fogalom összekapcsolásának lehetetlenségén) képviselője volt, Ratnapura köztiszteletnek örvendő polgára. Igaz, róla is hírlik, hogy fiatal korában az alvilágban mozgott, később azonban megtért, olyannyira, hogy ő építtette a város egyik híres templomát – igaz, ami igaz, elhunyt kutyája jobb újjászületésének reményében. Ki tudja, életének mely időszaka volt gyümölcsözőbb, tény, hogy nagy földbirtokokra tett szert a város szívében. Idősebbik fia aztán megelégelte, hogy gazdag is, meg nem is, és lelövette apját, aki azonban csodával határos módon megmenekült, és felépült. Az alvilági kapcsolatairól és kaszinójáról elhíresült fiú azonban nem adta fel, és másodjára sikerrel járt: apját több késszúrással megölték. A rendőrség hamarosan letartóztatta, és majd egy évet töltött előzetes letartóztatásban, mígnem bizonyíték hiányában felmentették. Addigra már ténylegesen is gazdag embernek számított. A közvéleményen kívül öccse, Utsite Sanke is meg volt győződve bűnösségéről, így elköltözött a szülői házból. E történet a „kisöcs” választási anyaga révén került szóba. Valamennyi hívatlan látogatónk közül egyébként ő volt az egyetlen, aki vette a fáradságot, és néhány szóban elmondta, a szegényeket szeretné képviselni, és kiáll majd értük, ha rá szavaznak, amit ezúton is nagy tisztelettel kér.
Népszerűségén a következő kis tréfa is sokat emelt. A zöld párt egyik képviselője körbeépíttette a városközpontban lévő egyik szent mahabódi fát (ilyen fa alatt érte el a Buddha a megvilágosodást.). Utsite boltja a közelben található, így minden nap kijárt az építkezésre. Mivel mindenki tudta róla, hogy a buddhista párt képviselője, az emberek automatikusan neki tulajdonították az építkezés érdemét.
Már csak két nap van hátra. Szunil és csapata ismét útra kel, a záró szimpátia-vonulásra. – Vagy négyszázan voltunk – meséli este büszkén. – Biztos a győzelem. Sok táborban petárdákat robbantottak, nagy csinnadrattát keltettek, de Bandare mindenkinek szólt, hogy mi csak szépen, normálisan megyünk. – Minthogy az is számít, hány szavazattal jut be a jelölt, még nem szűnnek meg az izgalmak. Bárki érkezik hozzánk, néhány percen belül a csánde – a választás a téma.
– Mostantól kötelező a kampánycsend – közli egy ismerős. Azért a városban itt is, ott is egy-egy emelvényről dörgedelmes hangokat megeresztő, lelkes jelölttel találkozunk. Este pedig Sri Lanka elnöke (kék) bejelenti a tévében, hogy a kormány egy új, kulturális csatornát indít, melynek feladata a szingaléz nyelv és kultúra ápolása és megőrzése – tekintettel elsősorban a felnövekvő generációra.
Az időzítés tökéletes. Kérdőn nézek kalauzomra, aki némán széttárja a kezét.
És felvirrad a választások napja. Bár munkaszüneti nap van, az üzletek mind kinyitottak, az eseményekből kimaradni nem akaró őgyelgők – természetesen tábor szerinti megoszlásban – többnyire ezek, no meg a rendőrség által őrzött szavazóhelyek körül ácsorognak. Odabent viszont szinte tiszteletteljes a csend, bár legalább 60-70 ember tartózkodik a mindent eldöntő hadszíntérré avanzsált osztályteremben. A négy nagy párt küldöttei minden szavazócédulát ellenőriznek, és miden szavazó neve mellé jelet tesznek a nagykönyvben. Ez állami lista, melyen mindenkit nyilvántartanak. Legelöl a nagy, most igencsak telepakolt tanári asztal mögött ül a törvényességre felügyelő közhivatalnok, körülötte három segítő. A leghátsó padban a civil megfigyelő foglal helyet. Őt mindig a környékbeli emberek közül választják ki, és az a dolga, igazolja, hogy Jóska Pista saját nevét mondta-e be érkezésekor. A kartondobozzal elkerített szavazófülkék a terem közepén állnak, köztük az urna, amit a nap végén fegyveres kísérettel visznek a tartományi központba.
Délután annyit már tudni lehet, hogy jól állunk. Bandare biztosan bejutott. Éjjelre hosszas bulizást tervezünk a tévé előtt, de úgy látszik, mindenkit kimerítettek az izgalmak, tíz felé elcsendesedik a ház. Reggel viszont már együtt ünnepelünk – győztünk. Ami jó hír, a három éves Nadee körbe-körbe szaladgál az udvaron azt kiabálva: dzsajavéva!
Csúti mindenesetre két napja nem jön dolgozni, reménykedik a beígért állásban – vagy ha nem is, még ezt a kis levezető ünneplést nem hagyja ki. A csapat azért a továbbiakban is számol vele.
Néhány nap elteltével már csak a legelkeseredettebbek reménykednek. Az élet visszatér a rendes kerékvágásba, és megy tovább, mint eddig. Az ünneplésnek, lelkesedésnek, feszült várakozásnak vége, pedig milyen jó kis buli volt, fontos megbeszélnivalóink támadtak, közös ügy hevített minket, együtt reménykedtünk, és együtt győztünk. Csak épp: mit is nyertünk? Nemhogy a kenyeret magunknak kell előteremtenünk, s ebből is alig hagynak valamit, még a cirkuszba is besegítünk.
Azért jól mulattunk.
Stern Gabriella
