Pár lépésre a Paradicsomtól                      Megjelent Az Utazó 2007. március-áprilisi számában

 

AMareGahamegakekegjpg.jpgAlig jöttem haza Srí Lankáról, ahol egy teljes évet tölthettem, mikor a Travel Channel dokumentumfilmet sugárzott az „India alatt könnycseppként függő” szigetről. A szerkesztő-riporter emígyen összegezte bemutatóját: - Aki Délkelet-Ázsiába készül, menjen inkább Thaiföldre vagy Indonéziába; ott ugyanezt megtalálja; Srí Lanka drágább, koszosabb, ráadásul az emberek sem túl kedvesek. – Hát te melyik Srí Lankán jártál? – szakadt ki belőlem a közvetlen kérdés, én ugyanis egy egészen más országot ismertem meg.

 

   Már Marco Polo is úgy vélte, hogy Srí Lanka, vagy ahogy hajdani beszámolókból cseng fel elefántokat, dzsungeleket és fűszeres illatokat idéző egykori neve, Ceylon, a maga nemében a Föld legvarázslatosabb szigete. Sokakkal találkozom, akik a Paradicsomhoz hasonlítják, és vannak pillanatok, mikor magam is hajlok rá, hogy egyetértsek velük.

   Napfelkeltekor, a Srí Pada szent hegyének csúcsára érve például. Felettünk kristálytiszta ég, alattunk a nap első sugarai rózsaszínbe vonják a párába bújt völgyeket, a környező hegyek csúcsai derűs ragyogásban fürdenek. Egy hindu mondás jut eszembe: „Az élet frissessége szeretet, semmi más”.

   A decemberi puja nap, azaz a holdtöltekor esedékes ima-nap, egyben a Szent Lábnyom hegyére vezető zarándokszezon nyitó napja; e naptól kezdve éjszakánként kigyullad a 2243 m magas hegy csúcsáig vezető lámpasor, mert a hagyomány szerint a nappal együtt kell a csúcsra érni. Igaz, ami igaz, ennél különlegesebbé semmi sem tenné az amúgy is emelkedett pillanatot.

A hegy ezer évesnél is régibb zarándokhely, méghozzá a sziget mind a négy vallása: a buddhisták, a hinduk, a muzulmánok és a keresztények számára is.

   A nyitó napon az egész környék az utcára vonul. Kisbuszunk mindenütt a helyiek sorfala előtt halad el, akik ételt, italt adnak be az ablakokon – legalább ezzel részt vesznek a zarándoklatban. Az úton lévők megvendégelése egyébként is ősi hagyomány.

   – Mutass nekem még egy országot – mondja Rohan, egy híres, ősi Srí Lanka-i család sarja -, ahol az emberek 2500 éve minden évben megtartják azt a napot, amikor megetetik, megitatják az idegeneket.

   A valóban lépten-nyomon megnyilvánuló vendégszeretet mellett ez ugyanis „jó pontokat” jelent, melyeket – karmájukra és a helyes életvitelre való tekintettel – a vallásos Srí Lanka-iak szorgosan gyűjtenek. Mint minden áldozat, a Srí Padara vezető zarándoklat is sok jó pontot hoz, nem is beszélve a két legfontosabb Magasság: Lord Buddha, ahogy errefelé mondani illik, és Saman Devio, Jázmin Isten – a tartomány és a buddhizmus védelmére felesküdött helyi istenség jóindulatának megnyeréséről.

   Ettől a naptól kezdve egészen az esős évszak májusi beköszöntéig a zarándokok menetei folyamatosan koptatják a végig fellépcsőzött, igen meredek hegyet. E szűk felségterületen túl azonban a hegyet borító sűrű dzsungel az úr, az itt élő vadállatok; mérgeskígyók, majmok és vad elefántok birodalma.

A csúcson egy szentéllyel körülépített óriási lábnyom – sajnos, az utóbbi évtizedekben lebetonozva (hogy vigyázzanak rá!) – magától a Buddhától származik, aki innen lépett át a Paradicsomba. A hinduk azonban Sivának tulajdonítják, a keresztények és muzulmánok szerint viszont Ádámé – innen a hegy angol neve: Adam’s Peak –, aki itt ért Földet, miután az Úr kiűzte a Paradicsomból. A legenda szerint Ádám őszinte bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon, amivel annyira meghatotta az Urat, hogy kegye jeléül drágakövekkel szórta be a vidéket.szepsepgjpg.jpg

   A HEGYVIDÉK, melyet szerényen Hill Country-nak neveznek, bár a 2000 méter feletti csúcsok sem ritkák, nagyjából a sziget középső részét foglalja el. Az ország leggazdagabb környéke ez: a bőséges napfény és a víz együtt dúsan burjánzó növényvilágot hív életre; a fontos bevételi forrást jelentő gumifák és a teacserjék is ezeken a domboldalakon nőnek. Kanyargós kis útjain egy 30 km-es távra jó esetben is 2-3 órát kell számítani, de sebaj, úgy sem lehet betelni a látvánnyal. A dzsungel-borította hegyek körvonalából kinyúlva hatalmas fák szellős, fodros lombozata rajzolódik az égre; a völgyekben festői tavak – többségükben több száz éves, mesterséges víztározók. Már a sziget hajdani királyai is tisztában voltak a víz fontosságával.

   Akármerre indulunk, akármeddig kanyargunk, a házak sora csak nem ér véget. Mintha az egész ország lakott lenne, a legváratlanabb, legeldugottabb helyeken is boltok, házak bukkannak elő a sűrű lombok közül. Körülöttük rendezett, felsöpört udvarok; a virágágyások és a fák kókuszdió héjával körberakott „szigeteket” alkotnak – mint az elszántan terjeszkedő természet felett diadalmaskodó emberi akarat szelíd óriásplakátjai.

   Ez az ideális települési mód teszi lehetővé, hogy bár majd 20 millió ember él egy kétharmad Magyarországnyi területen, még sincs zsúfoltság. Ezen a vidéken a házak mellett tágas udvarok, erdőszerű kertek és családi rizsföldek húzódnak. A rizsföldek smaragdzöld ölén gyakran találni kis templomokat – egy-egy szentnek tartott bo fa köré épített fehér párkány, középen a fa köré emelt oltárral. Szomszédságukban élő emberek mindről azt mesélik, hogy egy hatalmas, fehér kobra őrzi.

   - Errefelé minden nap esik – mondogatják gyakran az emberek, mégis szeretik az esőt. Talán azért, mert december kivételével a nap is süt ránk minden nap; gyakran látni egyszerre mindkettőt, ilyenkor a napsugarak kövér esőcseppeken át ragyogtatják fel a világot.

   A domborzat miatt a rengeteg víz megszámlálhatatlan zúgót, vízesést; lejjebb kisebb-nagyobb folyókat alkotva szabdalja fel a tájat - Ratnapurától nem messze forgatták a Híd a Kwai folyón című filmet. Az emberek a folyókra járnak mosni, mosdani – mégis, alig találni valakit, aki úszni is tud. Úszás közben elkerülhetetlenül kilátszik a láb – és ez Srí Lankán megengedhetetlen.

   A VÍZ nem csupán az életet – a megélhetést is biztosítja: a Srí Padáról induló folyók ezrei mosták ki, és hozták el a környék völgyeibe a hegy gyomrának mélyén születő zafírokat és más drágaköveket.

   Ratnapura szó szerint Drágakővárost jelent. A városban gyakorlatilag mindenki – és mindenkinek a fivére is, ahogy a Lonely Planet fogalmaz – kapcsolatban áll a drágakövekkel; ha nem keresi, akkor csiszolja, vagy eladja – hisz ez egyúttal a drágakő-kereskedelem központja is. A városszerű város maga kis területen fekszik, és alig találni benne mást, mint üzleteket és közintézményeket. Az emberek a környező dombok-völgyek mélyén, a drágakőbányák körül, ma is falusiasan laknak, de egyúttal a civilizáció áldásait is élvezik: áram, tévé és vezetékes (iható) víz szinte mindenhol van. A sziget egyik legelbűvölőbb meglepetését a vadvilág és az emberi kultúra sajátos keveredése okozza. Barátaim háza a városközponttól tízpercnyi sétára van, körülöttünk mégis színes madarak, gyíkok, kígyók és rovarok ezrei, a fák, bokrok ágain mókusok fogócskáznak naphosszat. Reggelente megvizsgáljuk a vaddisznók nyomait, akik éjjelenként egész a házig merészkednek, de mivel senki nem aggódik, én is hamar leszokom róla. Aludni ugyan csak szúnyogháló alatt lehet, kárpótlásul viszont repkedő tündérek – parányi lámpásként világító szentjánosbogarak kívánnak jó éjszakát.

   Reggel hét után zsúfolásig telnek a város utcái; nem csupán a gyerekeiket iskolába, óvodába eljuttatni igyekvő szülők töltik meg őket, a drágakő-kereskedelem jelentős része is az utcán zajlik. Az óratoronyba nyíló két főutcán mintha politikai nagygyűlést rendeztek volna: kisebb-nagyobb csoportokban ácsorognak a kövekre váró üzletemberek, mindhez általában ismerős csapatok viszik frissen talált kincseiket. Elmaradhatatlan munkaeszközük egy erős fényű elemlámpa, mellyel a kövek minden apró repedését, szennyeződését igyekeznek felderíteni. Ezekre aztán később nem feltétlenül hívják fel a gyanútlan turista figyelmét, aki legjobban teszi, ha az ellenállhatatlanul előnyös üzleteket mégsem itt, az utcán köti.

   Gyorsan esteledik. Még csak hat felé jár, de egyre szorosabbra zárul körülöttünk AZ ŐSERDŐ. Az égbenyúló fák eltakarják a hegyek mögé bújt nap fényét. Az utolsó busszal tartok Srí Lanka utolsó nagyobb érintetlen esőerdeje, Singharaja felé, mely kivételesen gazdag élővilága miatt 1989-ben a világörökségek listájára is felkerült. Ahogy közeledünk, az út egyre töredezettebb, úgy 3 km/órával haladhatunk. A sofőr csak az igazán nagy kátyúkat próbálja meg kikerülni, a keskeny úton nincs is hová mennie; a rozoga busz nagyokat döccen, jobbra-balra dől, közben hangosan nyög és hörög. Martinhoz igyekszem, kinek neve annyira összeforrt Singharajáéval, hogy még a látogatókat kísérő idegenvezetők is az ő élettörténetét mesélik. Gyerekként iskolakerüléssel alapozta meg a jövőjét: az erdőben bóklászva a külföldi kutatócsoportok mellett kötött ki, s ma mindenkinél jobban ismeri a dzsungelt. Az udvar betonkövén papucsot visel, de dzsungeltúrára mezítláb indul. Végre letérhetek a szinte kipárnázott turistautakról, bár lelkemre köti, egyedül el ne induljak, tán egy hétig sem találnék ki. A számos mérgeskígyó fajtát, a leopárdokat és egyéb veszedelmeket fel sem említi.

  - Az itt élő 3660 fafajta 75 %-a az egész világon egyedül csak itt található – meséli a büszke gazda, kinek terasza ma az „öreg dzsungelre” néz. Hivatalosan egy hatszáz év körüli matuzsálem az erdő legidősebb fája, Martin azonban másként vélekedik. - A szent bo fát őrző szerzetesek (ez abból a fából vett hajtásból nőtt, amely alatt Gautama, az utolsó Buddha Indiában, Bodhgaján megvilágosult) folyamatosan feljegyzéseket vezettek a fáról, így biztosan tudjuk, hogy 2500 éves. Itt azonban senki sem jegyezte fel a fák korát, szerintem vannak itt ezer éves fák is.

   Egy zúgó patakhoz érve megpihenünk. Martin nem túl beszédes, amolyan „natureman”, ahogy magát nevezi, de most, az erdő békéjében, megered a nyelve.- Legszívesebben hetekig ki se jönnék innen. Minden állat, minden fa ismer engem, tudják, hogy vigyázok rájuk, ismerik a gondolataimat.

-   Kár, hogy mi nem ismerjük az övéket – jegyzem meg.

-   Lehet, hogy néha mégis – mosolyog rejtélyesen.

   Továbbindulunk, Martin fölfelé kapaszkodik, támasztékul megfog egy bokrot, majd hirtelen visszaugrik. – Vipera, Zöld köpködő vipera – mutat egy bokor aljára, ahol egy apró, úgy félméteres, kis zöld mintás mérgeskígyó alszik, szelíden összetekeredve. Úgy fogta meg a bokrot, hogy a kézfejével végigsimította a kígyót. – Nem marta meg? – hitetlenkedem. – Dehogy – feleli olyan hangsúllyal, mintha azt mondaná: jó gyerek ez. – Ez a legbékésebb viperafaj. És engem tényleg nem bántanak az állatok. Egyszer ugyan megmart egy kígyó; meg akartam mutatni a méregfogát, és nem fogtam elég szorosan. De az erdő egyáltalán nem veszélyes. A fák segítenek nekünk. Minden növény, kivétel nélkül, orvosság – mondja nagy nyomatékkal. – Az egész világon – teszi hozzá kisvártatva.

   Tényleg nehéz megválni az őserdőtől, semmi máshoz nem hasonlítható eleven békéjétől, de az idő véges. Ahogy Srí Lankán is annyi mindent megnéznék még – vagy remélem, nézek meg legközelebb. Ott vannak az ősi uralkodói városok: a szent bo fának otthont adó Anuradhapura; a rejtélyes módon egy hatalmas, majdnem függőleges falú sziklatömb tetejére épült Sigiriya. 477-ben Kasyapa herceg megölte apját, a királyt. Indiába menekült bátyjától való félelmében, aki bosszút esküdött, építtette a sziklaerődöt.

Bebarangolnám az arisztokratikusan elegáns, szépséges hegyoldali várost, Kandyt, és elmennék a csodás kilátásokat nyújtó Nuwara Eliya hűvösebb, tavasszal virágoskertté váló felkapott helyi üdülőhelyére. És a tengert.

   Hikkaduwa ismert TENGERparti városka, a német turisták kedvenc üdülőhelye, így nem hevít túlzott lelkesedés, mikor barátaim arról győzködnek, ezt mindenképp látnom kell. Attól sem jövök különösebb transzba, mikor üvegezett fenekű motorcsónakunkból, pár száz méterre a parttól korallok között úszkáló, színes halrajokat figyelhetünk meg, helyi viszonylatban elég borsos, 800 rúpiás áron, bár a csónakos szépen elmeséli, hogy a parthoz ilyen közel a világon egyedül itt láthatunk korallzátonyokat. Kirándulásunk hamar véget ér, mégsem tudok még elszakadni a tengertől. 1-2 európait leszámítva senki sem fürdik – a helyiek az árnyékban hűsölnek. Egyszer csak felfedezem, hogy a parton állva szinte ugyanúgy számba vehetem a korallok mesés színeit. Kacsaként bukok a víz alá újra-, meg újra, míg a korábbi csónakos meg nem szán, és fel nem szerel egy búvárszemüveggel és egy pipával. És egy szempillantás alatt egy új világban találom magam. Fülemben a tenger sűrű csendje, vize lágyan ringat, rózsaszín, kék, zöld, sárga korallok között lebegek, sárga csíkos, égkék vagy szivárványszínű halak gyűrűjében, akik kíváncsian mellém úsznak: Hát te ki vagy? – nézegetjük egymást.

   És visszavárnak a halászok, akikkel csak megismerkedni volt időnk, tengerre szállni velük már nem; a hegyvidéket átszelő Colombo-Badulla vasútvonal (a panorámakocsin), az elefántcsordák otthonául szolgáló Yala nemzeti park, és a sziget legnagyobb turistaattrakciója: az idegent körülvevő általános jókedv és jóindulat. Kívánhat ennél többet az ember?

 

                          


⇑ vissza a cikkekhez ⇑


web: sterngabi.hu | email: stern.gabriella@gmail.com | tel: +36-20-569-5164