Beköltözöm Srí Lankára I.rész                 Megjelent a Vasárnapi Ász 2007. február 4. számában

 

avarosjpg.jpg   A tavalyi évem 2004. karácsonyán, a cunami napján kezdődött. Pontosabban előző este, mikor a ratnapurai szállodás közölte velem: felesége rokonai másnap indulnak a zarándoklattal a Szent Lábnyom Hegyére, csatlakozhatom hozzájuk. Holnap kezdődik a zarándokszezon - később megyek hát a tengerhez.

   A tengerrengés reggelén a parttól úgy 150 kilométerre, a 2243 méter magas hegy tetején áhítattal csodálom a napfelkeltét. Épp a csúcsra érünk, mikor a nap első sugarai felragyogtatják az alattunk elterülő, párába burkolózott völgyeket és a környező, kisebb hegyek ormát. Itt kezdődött minden. A szent hegytől kaptuk ajándékba egymást: Sunil, a felesége, Ayanthi és a két gyerek meg én. Barátokként térünk vissza a Hegyről, bár közös nyelvünk nincs. A búcsúnál lelkemre kötik: ha legközelebb jövök, szállodába ne menjek, a házuk nyitva áll.

   Így érkezem újra a szigetre: barátként.

   Első este észre se veszem, egyszer csak ránk sötétedett. Alig múlt hét óra, de a trópusokon korán jön az éjszaka. Fura körvonalú hegyek és hatalmas levelű fák koronái rajzolódnak az égre, a csillagok is egyre szikrázóbbak, középen az Orion hármas csillagképe. A házak fényei csak itt-ott ragyognak ki a sűrű lombok közül. Az emberek elcsendesedtek, a természet pedig – ha csak a nap felére is - visszafoglalja birodalmát. Körülöttünk rovarok, pókok, kígyók, madarak, iguánák és kajmánok ezrei, mindenfelől sejtelmes neszek, zajok kelnek életre, a dzsungelkórus. Az egésznapi jövés-menés után most magunkban ülünk a teraszon, ezt hallgatjuk. A gyerekek már alszanak, én meg csak csendben töprengek, mi vajon hogy fogunk aludni – a ház egyetlen szobájában két ágy, így is azon alszanak négyen. Kényelmetlenül érzem magam, de ragaszkodtak hozzá, hogy maradjak. Később Szunil leterít egy gyékényt a konyha göröngyös cementkövére, Ayanthi egy ágyban a két gyerekkel, én meg egymagamban a széles ágyon. Hiába tiltakozom, ők egyedül ezt a megoldást tartják jónak, a kényelmetlenség egyszerűen nem tétel az életükben.

Kep2431jpg.jpg   Ratnapura, azaz drágakőváros nagyjából a sziget közepén, a dzsungel borította hegyvidék mélyén fekszik; létét és virágzását a környéken mindenfelé található zafírnak köszönheti. Neve annyira összekapcsolódott a gazdagsággal, hogy minden lányos háznál jól cseng, ha valaki ratnapurainak mondja magát – el sem hiszik róla, hogy szegény.

   Bár százezres város, alig látszik ki a dzsungelből. A tényleges, városszerű város viszonylag kis területet foglal el, szinte csak üzletekből és közintézményekből áll, lakói a környező hegyek-völgyek mélyén, vidékiesen élnek. Sunil háza a várostól ötpercnyi sétára, a drágakőbányáktól egy kőhajításnyira, sűrű lombok alatt áll. Mögötte már csak a mi folyócskánk, aztán a rizsföldek, s azon túl a bányák.

   A szomszéd házak hallótávolságon belül vannak, de a szintkülönbség, és a mindet körülvevő dús növényzet miatt nem zavaró ez a közelség. Első nap szinte az egész rokonságot megismerem: a környéken mindenki rokona mindenkinek; olyan, mint egy törzsi falu. Újra látom az egész Srí Pada-i társaságot, kiderül: mindenki szomszéd, s egyben rokon is. Most hozzám vezet a zarándoklat: a szobám két nap alatt megtelik apró ajándékaikkal, a vendéget errefelé kényeztetni kell.

Másnap aztán megismerem a csapatot: Sunil ugyanis egy drágakőkereső csapat főnöke. Hamarosan kincsvadászatra indulunk velük.


⇑ vissza a cikkekhez ⇑


web: sterngabi.hu | email: stern.gabriella@gmail.com | tel: +36-20-569-5164