GEM CITY - DRÁGAKŐVÁROS

 

DragakoutcaRatnapurajpg.jpgA nagy Srí Lanka-i drágakőbányák gazdag tulajdonosai jól kalkulált befektetésekkel bírják adományozásra a föld mélyét, a kincskereső szegénylegények élete azonban istenekhez közeli élet. Nem csak meggazdagodásuk, minden falat ételük is a Devio-k jóindulatától és kegyétől függ. Napról napra élnek, a cigarettát szálanként veszik, és minden este remélik, hogy a másnap elhozza a Nagy Szerencsét, amely – legalább egyszer az életben –legtöbbjükre valóban rámosolyog. És minthogy keserűen sem remélni, sem fohászkodni nem lehet, igyekeznek, hogy derűsen és tisztán tartsák a szívüket

 

   Srí Lanka drágakőbányászata már az ókorban is híres volt, elsősorban az itt talált különleges, búzakék zafír miatt. De még nem olyan régen is – így mondják – elég volt megmeríteni a kosarat a folyók medrében, hogy mesés drágaköveket találjanak. A készlet ma is olyan gazdag, hogy gyakran akadnak felszíni lelőhelyekre, mondjuk fűszernövény szedése közben, az udvaron.  Ilyenkor aztán sorra érkeznek az ismerős csapatok, a váratlan ajándék gyorsan és közösen fogy el; se kordon, se fegyverek.  

   E gazdag készlet 90%-át Ratnapura – szó szerint: Drágakőváros – és a környező hegyvidék adja. A városban gyakorlatilag mindenki (és mindenki fivére is – ahogy a Lonely Planet útikönyv fogalmaz) kötődik valamilyen módon a kövekhez; ha nem keresi, akkor csiszolja vagy ékszereket készít, vagy ha szerencsés csillagzat alatt született, hát eladja, hisz a város egyúttal a drágakő-kereskedelem központja is. A gyanútlan látogatót lépten-nyomon ellenállhatatlan üzleti ajánlatokkal árasztják el.

A vidék emelkedőit és lejtőit járva sosem tudni, mi kerül szemünk elé a következő kanyarban: egy ház, egy kis bolt vagy egy zafírbánya, ami nem más, mint egy 4-6 m mély fejtőgödör, azaz patal.

   A város hirtelen szerencsék és nagy bukások helyszíne, a drágakőbányák „gyilkos mezőié” és a légkondicionált kaszinóké; a mezítlábas öregeké és mobiltelefonos fiataloké. Itt él családjával Sunil, jó barátom és vendéglátóm, egy drágakőkereső csapat, azaz patal kattie főnöke. Háza a várostól mindössze ötpercnyi sétára, a drágakőbányáktól egy kőhajintásnyira, sűrű lombok alatt áll. Házunk mögött a patak, azon túl már csak a rizsföldek, utána a bányák. Itt lakom az idén.

 

A kis szigetet,

   mely egy könnycseppet formázva függ India alatt, mindössze 9 fokra az Egyenlítőtől, elkényezteti a természet; a nap és a víz bősége vadul burjánzó növényvilágot hívott életre, ami hasonlóan gazdag állatvilágnak szolgál táplálékául. Minden óriásira nő: a fák az égig érnek; esőben a levelek szolgálnak esernyő gyanánt. Az elefántok és tenyérnyi pillangók földje ez; az emberek hatalmas pókokkal osztják meg otthonaikat, és megterem a világ legnagyobb gyümölcse, a kósz (jackfruit), ami 45 – 50 kilósra is megnő. Az egyensúly kedvéért a parányvilág is népes: a szigetet gyarmatosító brit katonák legfélelmetesebb ellenségétől, az apró vérszívó piócától a bányászok „kedvenceiig” a szabad szemmel alig látható kis rovarokig, melyek bebújnak a ruha és a bőr alá, és szörnyű viszketést okoznak. A kertünkben egy kis lila virág minden áldott reggel új szirmokat bont, az orchideák folyamatosan virágzanak. Az élet, végtelen gazdagságában ontja magából a színek és formák sokaságát.

 

feldobjajpg.jpgA szigetekben az a legjobb, hogy minden oldalról víz veszi körül őket, így Srí Lankán, a hajdani Ceylonon rengeteg a pálmafás, homokos tengerpart. A víz bősége azonban az egész szigetre jellemző, ami elsősorban a Dombvidéknek, az ország középső – déli részén elterülő hegyes-völgyes dzsungelvilágnak köszönhető. A 20. század elején az ország 70 %-át sűrű, természetes esőerdő borította. Száz év alatt ez a mutató 24 %-ra zsugorodott, de „azóta az emberek megértették, hogy ha kivágják a fákat, víz sem lesz” –közli egyik barátunk, Priyantha, aki egyetlen lehetőséget sem mulaszt el, hogy országa érdemeire felhívja a figyelmem. Még a kertjéből is csak engedéllyel vághat ki fát az ember, és mivel itt a kertek is erdőszerűek, olyan, mintha az egész vidék a fák alatt rejtőzne. A mi „falunkban”, ahogy a negyedeket errefelé nevezik, még kerítések sincsenek – a fák, sövények elég védelmet adnak.

Ahogy errefelé gyakran mondogatják: Ratnapurán minden nap esik az eső – de igazság szerint ez elmondható az egész hegyvidékről. Mi is bizonyíthatná ennek igazságtartalmát jobban, mint az a tény, hogy az eső ugyanúgy mindennapos beszédtéma, mint a borús Britanniában. Csakhogy itt minden nap napsütésben is van részünk, egy év alatt háromszor ébredtünk borús reggelre. Bár itt az eső is szép: a temérdek zöld és barna vizesen csak még elevenebben ragyog.

   Errefelé minden évben van árvíz, aminek az ad különös hangsúlyt, hogy az emberek a folyók, patakok közvetlen közelében építik fel házaikat. Szinte minden tucat háznak saját folyócskája van, az ellé, ahová mosni és mosakodni járnak. Az asszonyok, lányok egy egyetlen darabból álló vászondarabot tekernek a testük köré, és kis vödrökből merik magukra a folyóvizet, kétszer, háromszor is alaposan beszappanozva testüket. Minden áldott nap megmossák legalább derékig érő hajukat is – ha mégsem, azt mondják: ma nem fürödtem. Az emberek mulatság gyanánt is a környező vízesések valamelyikét keresik fel; a családok hétvégeken, a barátok pedig (egy kis iszogatásra) a hét bármely napján.

Környékünk kincskeresői is a mi patakunkban mossák le magukról a bánya agyagját, sarát hazafelé jövet.

A patakok és folyók pedig minden szennyet magukkal visznek, olykor az emberek egész vagyonával együtt, de ezek mossák ki a környező hegyek gyomárból a drágaköveket is. Amerre a víz útja vezet, arra van a kincs.

A víz kulcsfontosságú a drágakőbányászatban: azon túl, hogy a víz nyomait kell követniük, nem lehet dolgozni, ha túl sok van belőle, ahogy akkor is várni kell, ha túl kevés: a kő mosásához is vízre van szükség.

 

A tényleges, városszerű város viszonylag kis területet, egy kiterjedt völgyet foglal el, melyet minden oldalról

hegyek

vesznek körül, és gyakorlatilag csak üzletekből és közintézményekből áll. Lakói a környező hegyek-völgyek mélyén, sűrű lombok alatt, ma is falusiasan élnek, így a százezres Ratnapura alig látszik ki a dzsungelből. Bánya bármely völgyben előfordulhat, de a gazdagsággal megáldott föld egyik leggazdagabbja a „mi” vidékünk, Godawelle, Sunil háza mögött fekszik, a nagy lapály közepén, melyet a város több főútja keretez a körülötte magasodó hegyek lábánál.

   Ratnapura életében azonban minden hegyek közül legfontosabb a 30 km-re fekvő Sri Pada, Buddha lábnyomának szent hegye, a város az ő fennhatósága alatt él. Három vallás szent helye ez; a hinduk Sivának tulajdonítják, a muzulmánok és keresztények meggyőződése szerint pedig Ádámé a lábnyom (a turistakönyvek Adam’s Peak-ként emlegetik), aki itt ért földet, miután kiűzetett a paradicsomból. Bűnbánatában 300 évig meditált fél lábon (mert akárkié is a lábnyom, csak egy van belőle). Istent annyira meghatotta őszinte áldozata, hogy jóindulatának jeléül drágakövekkel hintette meg a környéket. 

A legendán túl – ami ezen a földön nem esik túl távol a valóságtól – itt ered a város legtöbb folyója, köztük a legnagyobb, a Kalu ganga (Fekete-folyó). Ennek medre ma is annyi drágakövet rejt, hogy az állam ritkán ad ki rá kutatási engedélyt – megtartja magának, és sok helyen fegyveresekkel őrizteti.

Ahogy az köztudott, a három évvel ezelőtti nagy árvizet az okozta, hogy orvvadászok lelőttek egy anyaelefántot a szent hegyen, mely több mint ezer éve az ország egyik legfontosabb zarándokhelye. Jelentőségét jelzi, hogy végig fellépcsőzték, a zarándokszezonban pedig minden éjjel ki is világítják a 2243 m magas hegyet. A zarándokúton túl azonban sűrű erdő borítja, melyben elefántok, leopárdok és mérgeskígyók élnek, így nem igazán járható. Saman Devio azonban, a helyi Jázmin Isten, aki felesküdött a buddhizmus és a tartomány védelmére, szívesen és gyakorta tartózkodik itt – ahogy mondják. A kincskeresők is minden évben felmennek a csúcsra, legalább egyszer. – Utána mindig találunk valamit – bizonygatják.

 

Godawelle bányáinak tulajdonviszonyai 

   sokáig nem voltak világosak a számomra. Előzetes, bár nem túl kiterjedt információim szerint drágakőbányáik a gazdag embereknek vannak, Sunil pedig a legjobb indulattal sem számítható közéjük. De hiába érdeklődtem a főnök iránt, Sunil csak mosolygott: - Mi a magunk urai vagyunk – mondta. Aztán, egy reggel mindenre fény derült.

- A rendőrség! A rendőrség! A hír futótűzként terjedt végig a falun, futottak az asszonyok és lányok is a rizsföldek szélére, megtudni, kit vittek el, biztonságban van-e férjük, fiuk. – Hármat elkaptak, egyikük fején valami piros volt – véli tudni valaki. Nosza! Futunk mi is. De hiába meresztgetjük a szemünket, nem látunk senkit – mind széjjelszaladtak. Úgy fél óra múltán aztán szállingózni kezdenek, ki ebből, ki abból az irányból. A „pontos értesülések” ellenére ezúttal senkit sem kaptak el.

      Fogalmazhatunk tehát úgy is, hogy a mieink – ahogy a többi környékbeli kincskereső, lopják a drágaköveket, de ez - mély igazságtartalma ellenére - sem lenne méltányos. Ezt még az a magas rangú rendőrtiszt is belátta, akit Szunil felkeresett, mikor valamelyik barátját nyakon csípték. Ilyenkor – minthogy jó kapcsolatai vannak – szabadításukra indul. (El sem tudom képzelni, hogyan érvelhet: Lopjuk a drágakövet, ez igaz, de ne is törődjön vele?) – Uram – mondtam neki - idézi beszélgetésüket Szunil -, legtöbbször semmit sem találunk, szegény emberek vagyunk, próbálkozunk. – És elengedték – amit sokat elárul a rendőrség önhatalmúságáról, de egyben az emberi belátásról is. A korrupció itt egyébként is igencsak családias jelleget ölt – de ez egy másik történet.  Szunil tekintélyén mindenesetre sokat emel, hogy „nagy emberek” mondják barátjuknak, amit egyszerűsége, tisztasága és méltósága szép összhangjának köszönhet. De azért jobb elkerülni a bajt: amikor fülest kap, a kattie inkább otthon marad.

   Vannak lustább napok, melyeket a mindent bele, vagy ahogy Szunil fogalmaz, a „full try” időszakai követnek. Ezekre természetszerűleg akkor kerül sor, mikor hetek óta semmit sem találtak, és már azt is öröm fogadja, aki hoz egy szál cigit.

 

A patal

   kattie abszolút „full try”-on van: reggel korán kezdenek, késő délután hazaérnek, esznek, pihennek pár órát, aztán indulnak az éjszakai műszakra – már harmadik napja. Egyszerűen nem értem, hogy bírják.

   Ma éjjel Priyanthe és Hittchi viszik a szivattyút, ők már elindultak, velem még gondok vannak: kell valami fejfedőt találnunk, mert azok a bizonyos kis bogarak befészkelik magukat a hajamba, aztán vakarózhatok hetekig. Hivatkoznak a hidegre is, de ezen én, persze, csak szelíden mosolygok. Jobb híján egy törülköző kerül a fejemre, a sárra való tekintettel egy vászondarab a derekam köré, elemlámpa a kézbe, aztán indulhat az éjszakai drágakőlopás! Alig érünk azonban túl a legközelebbi rizsföldeken, mikor jármű motorhangját halljuk, fényei egyre közelednek. Szunil úgy dönt, jobb, ha várunk egy keveset, csendben ücsörgünk hát az egyik vádiéban – így nevezik azokat a bambuszból és pálmalevélből összetákolt kis kunyhószerűségeket, ahová a kőmosók behúzódhatnak a tűző nap vagy a szakadó eső elől. És amikor újra elindulunk, finoman megérdeklődi, tudnék-e menni a sötétben, mert az elemlámpát nem túl ajánlatos használni, felhívhatja ránk a figyelmet. Csakhogy – velük ellentétben – én semmit sem látok. Szívem a torkomban dobog; a rizsföldek járatain, agyagos sárral feltöltött, kb. 20 cm széles, helyenként beomlott kis gátakon vezet az utunk. Körülöttünk víz, benne mérgeskígyók, de ezt a gondolatot inkább elhessegetem – minek tetézni a bajt. Testem minden sejtje riadókészültségben van, hiába látom, hogy Szunil simán lépked előttem, a lábam csak vonakodva engedelmeskedik. Leveszem víztől és sártól csúszós papucsomat, mely csak bizonytalanságérzetemet fokozta, de hamar kiderül, mégsem volt egészen felesleges – az aljnövényzet szúrós tüskéket rejt. Egy rossz lépés, és már bele is csúsztam a hol combig, hol nyakig érő sárba. Nem halálos, persze, ez sem, de veszélyben, még, ha csak vélt is, elméje végtelen kombinációs képességgel kápráztatja el az embert.

Végül mégis odaérünk, és a nagy izgalomra (szerintem), valamint a hidegre (szerintük) való tekintettel az üveg kókuszpálinka (arak) elfogyasztásával kezdjük a műszakot. Amúgy is ki kell még szivattyúzni a vizet az úgy öt-hat méter mély gödörből, a munka csak ez után kezdődhet. Monoton órák következnek, a jakade, egy ellaposított végű fémrúd tompa ütései a mélyben, a szivattyú folyamatos zúgása. Ma hárman dolgoznak odalent, a vízben - sárban állva, térdelve, guggolva, és vésik, marják a falat, majd kis kosarakba merik a köves, agyagos földet, aztán „megreptetik” a köveket. Megbabonázva bámulom, a kosarak légi táncbemutatóját; amint a lenti ember feldobja a teli kosarat társának – aki néhány órán át nagyterpeszben áll a gerendán – az vele egy időben dob vissza egy üreset, így a kosarak félúton találkoznak. Majd ugyanezt előadják egy emelettel feljebb, csak ezúttal a fogadóból lesz a küldő. Minden mozdulat a csapat összeszokottságáról árulkodik; tudják a dolgukat és figyelnek egymásra, így szó nem sok esik. Amikor valaki mégis megszólal, valami vicc van a dologban. És amikor már ehhez is mindenki túl fáradt, Csúti belekezd egy dalba.

A levegő tényleg egyre hűvösebb, a kattie csuromvizes tagjai a kemény munka ellenére is reszketnek a hidegtől. A kövek is befejezték utazásukat az előzőleg gondosan leterített zsákokon, ott várják a reggelt, mikor átmossák majd őket. Ma éjjel azonban még itt álmodják tiszta álmaikat a sárban, a kincskeresők reményeinek sárkupaca mélyén.

 

A remény és a kemény munka azonban mind nem ér semmit, míg

Fortuna

a látogatás mellett nem dönt. A szerencse e vidéken távolról sem vak – ámbár éppoly kiszámíthatatlan. A bányászok azonban jól ismerik, lévén, hogy az istenek kegyének és kezének tekintik.  Az égiek pedig nem támogatnak semmit, ami veredi: hamis szó vagy helytelen cselekedet – és ez a kattie minden tagjára vonatkozik, így életük egyfajta közeli összhangban telik. Ha a szerencse a közelben jár, szóba se jöhet, hogy változtassanak a csapat felállásán; azzal mindent elrontanának.

Első helyen az isteni hatalmak állnak: legelőször Buddhához fohászkodnak, aztán jön Saman Devio, és itt van még Bahireyewa is, a föld apró istene, aki eldughatja előlük a köveket, ha valamely okból kifolyólag – például, mert megfeledkeztek róla – megharagszik.

– Ilyenkor akkor sem vesszük észre a követ, ha kiböki a szemünket – mondja Szunil. Mert az istenek legfontosabb elvárása, hogy mindig gondoljanak velük. Így aztán ritkán látni olyan kőkeresést, amely ne a két kéz imára kulcsolásával kezdődne.

Ezt még a nagyüzemi patal kattie ismerős főnöke sem mulasztja el, pedig ők másfajta népek: alkalmazásban dolgoznak. A mély akna, és az ebből induló járatok kialakítása többhetes csapatmunkát, és jelentős felszerelést igényel. Őket is meglátogatjuk.

A nap leégeti a bőrt az ember húsáról; öten állnak derékig a sáros vízben, körbe-körbe forgatva kosaraikat, hogy a kövek tisztára mossák egymást. Olykor belenyúlnak a kosárba, és épp csak feldobják egyszer-kétszer a kétmaroknyi követ, már dobják is ki, mint felesleget. A drágakő nehéz, az lemegy a kosár aljára. Biztosak a dolgukban, én azonban akárhányszor nézem is őket, mindig megszólal bennem a kisördög. Most dobta ki a Nagy Követ. Ezúttal azonban bizonyítást nyer, hogy tévedek.

Mindenki az öt kosár körül áll, várva, hogy a nézőember, általában az „operatív” főnök, a munka irányítója megkezdje a kősimogatást. Még a tulajdonos megbízottja, az esernyős főnök is kimerészkedik a vádiéból, elhelyezkedik a kosarak mellett, és színes esernyője árnyékából figyel.

Miután két kezét összetette, a munkavezető ujjbegyeivel finoman görgeti fentről lefelé a kavicsokat, majd időről-időre oldalra húzza a felgyülemlett felesleget. Alig lát azonban neki, már veszi is ki a fél hüvelykujjnyi középkék zafírt, és adja az esernyős kezébe. Aztán egy sárgát. Mindenki néma csendben figyel, ez az igazság pillanata. Egyik zafír a másik után kerül elő – darabonként is többszázezret, ha nem milliókat érnek – a végére vagy egy tucat, alig férnek el egy az esernyős főnök markában. Izgatottan várom, hogy – mint máskor – kézbe vehessem és megszemlélhessem őket, de az esernyős már teszi is el; csak éberségre van felhatalmazása, szívélyességre nincs.

 

  Az üzlet törvényei ugyanolyanok az egész világon, így Srí Lankán is. Vagy mégsem?

Alkalmazott barátaink sosem látják viszont a köveket, melyekért annyit dolgoztak, de Szunil csapata még együtt indul

eladni.

Első útjuk Sívához, tamil barátjukhoz és patrónusukhoz, a drágakő-kereskedőhöz vezet. Síva ugyanúgy kezdte, a környéken sokakkal dolgozott együtt, Szunil csapatának is tagja volt, de aztán egy nagybácsi révén lehetősége nyílt kipróbálni magát az üzletben – és bejött. A kattie kimosakodva, illedelmesen ül dolgozószobájának bőrfoteljaiban, kifejezve a kellő tiszteletet, ami pénzén túl megbízhatóságának és jó szívének szól. Hosszú percekig vizsgálgatja a köveket; minden oldalról szemügyre veszi őket, újra-, meg újra a fény felé tartja, olykor megdörzsöli, benyálazza, majd elemlámpája fénysugarába helyezi – a drágakő-kereskedők elmaradhatatlan, tipikus munkaeszköze – hogy felfedjen minden szennyeződést, minden kis tökéletlenséget.  

Sok év tapasztalatával a háta mögött azt is elég pontosan megmondja, hány karát hozható ki belőle – minden valamirevaló kereskedő ért a csiszoláshoz is. Aztán közli, neki mennyit érnek, és azt is, hogy mennyit kaphatnak értük a piacon. De ő sem tévedhetetlen – múlt hónapban vett egy szép nagy sárga szintetikus – azaz mesterséges zafírt. Ezt ugyan el tudta volna adni ötszörös áron, de ő inkább visszavásároltatta az eladóval. – Nem szeretem a csalást – mindössze ennyit fűz a történethez.

   A kattie tagjainak első útja akkor is hozzá vezet, amikor segítségre van szükségük, ha bele akarnak fogni valamibe, vagy egyszerűen megszorultak.

Mióta a csapat a ház mögött, az egykori kút mára jócskán kitágult helyét kutatja, Siva gyakran napközben is átnéz (este rendszeres látogató), olykor beáll hordani a földet a mosóknak, vagy a munka végén elszalasztja Csútit 1-2 üveg arakért. Síváé a szivattyú, és ő vesz bele olajat, ha a többiek szűkösen vannak. Őt hívják, ha új csőre van szükség – de Szunil mondja meg, mit tegyenek, hol keressenek és hogyan; ő a főnök. Siva egyetlen részt kap az osztalékból.

   Siva „megcsinálta” a szerencséjét, de a falunkban szép sorban majd’ minden kincskeresőről kiderül, hogy volt már sok pénze is – a legtöbben mégsem tudtak vagy akartak fordítani életük kerekén. Talán el sem hitték igazán. Ahogy Szunil mondogatja: sokaknak nincs elképzelésük.

   Siva tamil. Ennek ugyan barátai számára sok jelentősége nincs, hacsak az nem, hogy általa bizonyíthatják, milyen barátian él együtt a két nép. Számára azonban elég nagy gond, minthogy nem veheti feleségül azt a szingaléz lányt, akit szeret. Édesanyja ragaszkodik a tiszta házassághoz – ami, persze, elmarasztalható, de semmivel sem inkább, mint az, ha a szülők szeretnék, hogy gyermekeik továbbvigyék nevüket, emléküket és eredetüket.

 

Mint minden nagyobb ünnep alkalmával vagy új vállalkozások előtt – legyen bár üzleti vagy magánéleti –, a kattie a

Saman Devaliba

Saman Dévio tartományi templomába indul. Négy isten esküdött fel az ország védelmére, egy közülük a fehér Jázmin Isten, akihez a Dombvidék népe küldi imádságait. Eleven és bensőséges kapcsolat ez; Egyik barátunknak, Krishanthének még abban a kiváltságban is része volt, hogy fehér alak formájában megjelent előtte.

Mikor imára teszik össze kezüket, valóban felküldik a szívüket is, és ki tudja, talán tényleg a hit tápláléka élteti az isteneket. Ezúttal hálaadásra jöttek, mert közelükbe ért a szerencse, bár egy kis biztatás is van a dologban, nehogy odébbálljon. Siva is velük tartott, ahogy más alkalmakkor a kattie megy a kóvilba, a tamilok hindu templomába.

Teljes összhangban gyújtják meg a füstölőket és a mécseseket, öntenek beléjük olajat, és helyezik el áldozati virágaikat Buddha szobra előtt, aki – ahogy Siva anyja megjegyezte – végül is hindu volt.

 

Esni kezd. Ratnapura, a váratlan szerencse és nagy bukások városa felhőkbe burkolózik, ahogy a Sri Pada is, mely ott magasodik a Saman Devalival szemben. De mindössze néhány órára. Holnap új nap, új fény és új remények ragyognak fel majd, belerejtve ragyogásukat zafírgyűrűink fényébe, melyek tiszta vizekről, szent hegyekről és Jázmin Istenekről mesélnek, de legfőképpen a Srí Lanka-i kincskeresőkről, akik most egymást átkarolva egyetlen esernyő alatt bújnak össze, hisz egyébként is oly közel vannak egymáshoz.

 


⇑ vissza a cikkekhez ⇑


web: sterngabi.hu | email: stern.gabriella@gmail.com | tel: +36-20-569-5164