Angyalhaléknál, vendégségben

 

   Az ég ragyogóan kék, a pálmafák a parti homok fölé hajolnak, a tenger az élet zöldjét adja az ég kékjéhez; hullámzó, eleven tükör – kész giccs. Az egyensúly kedvéért a nagy szállodák oldalában, a kis ösvény mentén, ahonnan mi a partra lyukadtunk, a homok szemetes, és megfoghatatlanul, de érezhetően jelen van a pusztulás. Új étterem épül. Bent még homokkupacokat kerülgetünk, de a terem falát már két vadonatúj naiv dombormű díszíti: az elsőn eleven színekkel a cunami gyilkos hullámai közt vergődő emberek, a másodikon a boldog nyaralók, a fényes jövő.

   Hikkaduwa hatalmas korallzátonya évtizedekig tömegével vonzotta ide a turistákat, most alig találkozunk „fehérekkel”, velük is inkább a hotel úszómedencéje mellett.

   Mire észbe kapnék, már egy csónakban vagyunk. Ez itt A Turistaattrakció; vendéglátóim kötelességtudón tuszkolnak előre az üvegezett fenekű, motoros ladikba. Néhány száz méter után a csónak lehorgonyoz, vezetőnk az üvegen át mutogatja a színes korallokat és a köztük úszkáló még színesebb halrajokat. Szép. És szikrázó napsütésben szelni a tengert kétség kívül igen jó érzés. Aztán partot érünk, az egész nem volt fél óra.

   Kísérőim srí lankaiak, be is húzódnak a partról az árnyékba, amint tehetik, és kissé értetlenül nézik, hogy nem unok már rá a helybennúszásra. A korallok egész a partig húzódnak, a csónakos szerint az egész világon csak itt, Hikkaduwa-n.  Azon túl, hogy a föld legöregebb, legváltozatosabb és legproduktívabb ökoszisztémái közé tartoznak, egyetlen korallzátony 3000 különböző faj otthonául szolgálhat, az érintetlen szirtek a partot is védik: szemtanuk szerint láthatóan csökkent a 2005-ös tengerrengés halált hozó óriáshullámainak nagysága, amint a korallszirtet elérték. A katasztrófa itt jelentősen kevesebb áldozatot követelt: emberéletben és a korallok életében egyaránt, a zátonyoknak itt „csupán” 5 %-a pusztult el.  

Sehogy se tudok elszakadni a víztől. A szélén állva meresztgetem a szemem, a hol tömöttebb, hol lazább korallok zöld, sárga, lila és rózsaszín karfioljai átsejlenek a tiszta víztükör felszínén.

   És akkor a csónakos – szimpátiából, vagy tán bűntudatot keltett benne a turista-levevő szolgáltatás – megkocogtatja a vállam: egy búvárszemüveget meg pipát hozott, és egy hevenyészett búvártanfolyam kíséretében a kezembe nyomja őket.  És amint a víz alá dugom a fejem, kinyílik egy új világ.

   Tőlem karnyújtásnyira egy csapat sárga-kék csíkos angyalhal, ahelyett, hogy távolodnának, felém úsznak, és kíváncsian nézegetnek: - Hát te ki vagy? A korallok színe is felragyog, a látványt mégis felülmúlja a hangok intenzitása; összezárul felettem és befogad a tenger, zúgása egybeolvad saját vérkeringésemmel. Az észlelt világ lelassult, sűrű, és végtelenül békés. Csiklandós öröm jár át, legszívesebben fickándoznék, sőt, ugrálnék – de ez víz alatt kissé bonyolult. Váratlanul jött boldogságomnak még a prüszkölés sem vet gátat: amint legalább egy percig kibírom pipaigazítás nélkül, elszakadok a parttól, túrára indulunk a halakkal. A tenger koralltól korallig ringat, sodor, elvarázsoltan lebegek. Sűrűn lakott vidéken járunk, a legkülönbözőbb színű és nagyságú halakkal találkozunk, ők legalább annyira kíváncsian figyelnek engem, mint én őket. Megjelenik egy óriási, legalább egy méteres hal, teste a szivárvány minden színében pompázik, egy helyben marad, onnan pislog felém. Feltűnik egy-egy magányos teknős; ők kevésbé érdeklődők, épp csak rám pillantanak, már lustán eveznek is tovább. Az idő megszűnik, az élmény mindent kitölt, mint maga a víz.

   Mégis, ez is véget ér egyszer. Partra érve alig várom, hogy barátaimnak elmesélhessem a csodát. Hálásan rázogatom a csónakos kezét, még az se zavar, hogy hátsó felem tarkótól bokáig pecsenyére égett. A következő napokban minden mozdulat fáj, de még ez is mosolyt csal az arcomra: emlékezem. És várom az új alkalmat, egy új randevút ezzel az oly közeli, mégis annyira más világgal.

 

[keretbe]

A korallok igazi biológiai csodák, a legnagyobb és legöregebb növény – állat közösségek a bolygón, úgy 200 – 400 millió évesek. A ma létező korallszirtek kora általában 5-10 ezer évre tehető. Ezek korábbi halott korallok tömegén alakultak ki – mintha a hatalmas mésztemető felszíne, „bőre” élne, változna csupán.

A korall planktont és apró halakat eszik, a hidrákkal és a medúzákkal rokon, szilárd mészváza a legváltozatosabb alakú és formájú zátonyokat ölthet – a korallfajtól függően. Színét az algáktól kapja, melyekkel szimbiózisban él. Az algák a korall testén belül fotoszintézissel táplálékot állítnak elő, melyet megosztanak a korallal, cserébe az fénnyel és védelemmel látja el őket.

Hikkaduwa ún. „partmenti” korallszirt, kiterjedése 25 hektár, 60 korallfajta és 168 halfajta otthona. Ma több kutatócsoport és bizottság vigyáz rájuk, mivel a ’70-es években a tömeges turizmus miatt pusztulásnak indultak. Az illegális korall-kereskedelem, a rájuk taposó, óvatlan lábak, és minden szennyeződés halálos veszedelmet jelent, leginkább mégis a globális felmelegedés fenyegeti pusztulással ezeket a gyönyörű élőlényeket, amin itt, helyben már nem segíthetnek. Ha a felelős emberek eltölthetnének egy ilyen napot, talán…

 

 


⇑ vissza a cikkekhez ⇑


web: sterngabi.hu | email: stern.gabriella@gmail.com | tel: +36-20-569-5164